Elment.

Tegnapelött.

A férje irt nekem egy üzenetet whatsup-on. Csak ezért tudok róla.

Azt írta reggel csendben elaludt.

Megírta nekem néhány hete vagy talán hónapja, hogy már nem sok jóra számít. Azt is hozzátette hogy megbékélt már a gondolattal hogy nincs tovább. De nem vettem komolyan. Azzal hitegettem magam, hogy ha igy is van, ez még biztosan hosszú hónapokat, jobb esetben 1-2 évet is jelent.

Sírtam. Sokat.

A nagyszüleim halála nem érintett meg különösebben. Nem kötödtem hozzájuk.

Januárban a szomszéd néni temetésén viszont zokogtam. Úgy éreztem megérintett a halál szele.

Nem ott és nem akkor kezdödött. Már hónapokkal korábban. Mjad minden napra jutott halálhír vagy az ismeretségi körömböl vagy a médiából átalam tisztelt, szeretett müvészekröl.

Azóta folyton azt érzem, hogy a halál itt legyeskedik körülöttem. Itt ólálkodik, és fogalmam sincs mikor készül lecsapni. Vajon lesz idöm felkészülni, vagy váratlanul jön majd?

Tinaval összel találkoztunk utoljára. Most junius van. Eltelt több mint fél év, és ö szép lassan elfogyott ebböl a világból. A kemo teljesen kinyirta, tönkretette öt. Pedig a mütét után olyan jól volt. Jó kedélyü volt. Optimista. Sokat fogyott de, azt mondta ez még jót is tett neki. Beültükn egy kávézóba, de enni már akkor sem akart. Azt mondta nem tud. Miután kivették a gyomrát az evés már nem jelentett örömöt többé a számára. Inkább nyüggel, fájdalommal járt.

Sajnßálom hogy ilyen késön ismertem meg. Illetve inkább úgy helyes, hogy esélyem sem volt megismerni. Amennyit kaptam belöle, abból egy igazán csodálatos ember képe rajzolódik ki elöttem. Aki a meglehetösen nehéz és megpróbáltatásokkal teli élete ellenére tele volt életörömmel, segítö szándékkal, szeretettel. Bár nem született Öszinte. Nem úgy általában, hanem konkrétan. "Ami a szívemen, az a számon" - tipus. Szerettem öt ezért az öszinteségéért. Ritkaság. Jó volt vele beszélgetni. Mert vele én is öszinte lehettem. Nem kellett eljátszani sem a hurrá optimizmust sem a reményekkel teli bizakodást. Es nem kellett finomkodni. Mellette ki lehetett mondani, hogy fuck you.

En a félelmtöl, elkeseredéstöl bénultan és összegörnyedve ültem a röntgen elötti folyóson mikor betolták Tinát a kórházi ágyon és mosolygott. Pedig épp csak túl volt a port beültetö mütéten. már a másodikon, mert az elsö elfertözödött neki. De erröl is harag és szemrehányás nélkül beszélt.

Huncut, kaján mosoly csillogott a szemeiben. Es ezzel nekem is eröt adott. Nem hagyta hogy elmerüljek.

Amikor megölelt akkor azt olyan öszinte szeretettel tette mint egy édesanya. Pedig neki nem született saját gyermeke. A férje gyerekeit viszont sajátjaként szerette és ök is öt viszont édesanyjukként.

A munkahelyén is szerették. A fönöke visszavárta.

Én is.

Vártam az új találkozást. De buta voltam. Nem kerestem. Nem akarom zavarni - ez volt a "fedösztori".

Valószínüleg az utolsó találkozásunk óta - akkor a kemotol éppen nagyon rosszul volt - nem akartam szembe nézni azzal a gondolattal, hogy esetleg nincs már segitség számára.

Féltem.

Félek.

Nagyon...

A rohadék kaszás folyton úton van, és nap mint nap elvisz valakit, aki rohadtul nem ezt erdemli.

Nekem vajon mi van megírva?

nyugodj békében Tina, hálás vagyok neked a találkozásainkért. <3