Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja mit akar.
Az egyiknek kiderül, s a Nap fénylik fenn,
a másiknak nem jut, csak zivatar.
Az én szívem nem sejti, mi a csókos napsugár,
mert nékem nincs senkim, ki szív dobogva hazavár.
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja mit akar.

Az elözö poszt gondolatmenetét folytatva jutott eszembe ez a nóta. És azok akiknek nem sikerült. Pl Tina és Claudia a betegtársak közül akikkel kicsit több alkalmam nyílt beszélgetni. 

Miért van az hogy valakinél teljesen véletlenül idöben felfedezik a tumort, más pedig orvostól orvosig jár a tüneteivel és mire kiderül már késö? Nincsenek válaszok ezekre a kérdésekre. 

Néha megjelenik a gondolataim között a túlélök büntudata. Hogy van az hogy én itt vagyok, valaki másnak pedig mennie kellett. Pár napja például egy régi barátom édesanyja költözött át egy másik világba. Nem ismertem személyesen. Abból amennyit a fián keresztül láttam belöle, számomra egy rendkívül vagány, életerös nö képe rajzolódott ki. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer öt is utoléri egy ilyen ronda betegség. Az elsö kört megnyerte. A másodikban már áttétes lett. Neki legalább megadatott hogy felnevelje mindhárom gyermekét. 

LEginkább azokért szokott megszakadni a szívem akik kisgyermeket kénytelenek itthagyni. Engem is az visel meg a legjobban ha arra gondolok hogy néznék a lányom szemébe ha tudnám, hogy ezt  a csatát nem nyerhetem meg? Mit mondanék neki? Elég erös lennék ahhoz hogy elbúcsúzzak? Hogyan, mivel töltenénk a rendelkezésünkre álló idöt? 

Én harminc évet kértem a sorstól. Akkor lesz a lányom kicsit több mint 30 éves. Azt gondoltam addigra már majd pályára áll az élete, családdal, munkahellyel és én majd nyugodt szívvel távozok. 

Aztán nemrég mesélte egy barátom hogy ö 27 volt mikor az édesapját temették. Akkor én öt felnöttnek láttam. Albérletben lakott és saját vállalkozása volt. Nekem akkor ez jelentette a felnöttséget. Mai fejjel azt mondom gyerek volt ö még akkor. 

A kolléganöm 66 éves lesz idén és még él az anyukája. Habár már ö maga is nagymama, valahol mégis gyerek még. 

Szóval kicsit megijedtem ettöl a harminc éves tervtöl. Mert az én lányom bármennyire is önálló lesz - ha az lesz egyáltalán - mégis csak fájdalmasan korán marad majd egyedül. Testvére sincs. 

Több nö - köztük híres színésznök is - vállaltak gyereket közel az ötvenhez vagy akár fölötte is. Nagyon optimistán csak annyival kommentálták az esetet, hogy most már muszáj leszek 100 évig élni.

Én a 75el akkor nagyon szerényen terveztem meg az életemet. Talán felül kellene bírálnom és új célt kitüzni?

Ha erre gondolok akkor egy másik dalra váltok:

Változnak az évszakok, rossz idők, szép napok;
Bújj hozzám, ne hagyj el;
Ha én mennék, ne engedj el.

Es közben reménykedek hogy még nagyon sokáig itt leszünk egymásnak.