Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk,
sokáig itt leszünk
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok,
és néha szenvedünk.
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk.
Hiszen van még időnk, azért se változunk.

Szerelem elsö véríg Demjén Ferenc

Valahogy így ültünk / feküdtünk ott egymás mellett az onkológián. Ott volt a bajor néni aki világ életében egészségesen mértékletesen és egészségesen táplálkozott, mellette pedig a hölgy aki gyorséttermek állandó vendége volt. Mindketten vastagbél daganattal. 

Ott volt a dohányos veserákkal, és a nem dohányos tüdörákkal. 

Ott volt a kedves szelíd néni hasnyálmirigyrákkal és a szenvedélyes vad lány petefészekrákkal. 

Ott ült az akinek véletlenül derült ki mert sosem járt szürésre és ott ült az is aki következetesen járt kivizsgálásra és mégis késön kapott diagnózist. 

Senki nem tudta megmondani mi mindannyian konkrétan miért kerültünk oda. 

Olykor szárnyaltunk. Ültünk a folyosó végén a páciensek rendelkezésére álló kis teakonyhában néztük az ablakból a távoli hegyeket, álmodoztunk, terveket szöttünk.

Máskor szenvedtünk a terápia mellékhatásaitól, a negativ gondolatoktól, a bezártságtól.

Olkyor nem akartunk tudomást venni az állapotunkról, magunknak is hazudtunk. Azt hazudtuk, hogy van még idönk. Máskor mindent egyszerre akartunk elintézni, mondván hogy ki tudja mennyi idönk van még. 

Változást akartunk de változtani nem akartunk. Azzal azt ismertük volna el, hogy bennünk van a hiba és eddig valamit rosszul csináltunk. Az meg esetleg önmarcangoláshoz, büntudathoz vezetett volna. 

Apám azt mondta mikor elmondtam neki a diagnózist: Nem ezt érdemelted. 

Van aki megérdemli a rákot? 

Egy barátom szerint ez nem olyasmi ami kinek kinek érdemei szerint kijut esetleg jár vagy nem jár, hanem ezt csak úgy hozzádvágja a sors. Kíméletlenül. Vaktában lövöldözik, nem is nézi kit talál el és kinek milyen fájdalmat okoz. Adott esetben nem is az érintettnek, hanem a hozzátartozóknak.

De ha van élethelyzet amiben nagy szükség van a támogatásra, akkor egy daganatos betegség mindenképpen azok közé tartozik. 

"azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem,
az kell nekem!
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen."

hiszen:

"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem! "

Kell egy biztos pont. Nem azt várjuk el hogy a másik erös legyen és ne sírjon és ne szánakozzon és ne féljen... Csak egyszerüen legyen ott. 

A maratont is könnyebb végigcsinálni ha áll néhány szurkoló a pálya mellett még akkor is ha elbukunk út közben, mint egyedül megküzdeni a méterekkel.

Muszáj kiegészítenem ezt a posztot még néhány gondolattal. Ide teszem Kadarkai Endre Élni jó címü beszélgetéssorozatának azt a részét amiben Renner Erkával beszélget. Sokaknak nem kell öt bemutatni, de aki véletlenül nem tudja kiröl van szó, annak a riporter röviden bemutatja a video felénél. Érdemes lehet az egész videot végigkövetni, de amiért én most ide teszem az elsösorban Renner Erika, és különösen az utolsó 2 perc. Amikor arró beszél hogy a súlyos problémákkal küzdök csodálják igazán egymást, Hogy milyen az amikor egyik tragikus sorsú ember a saját traumáját lekicsinyli és a másikat dicsöíti. Egymást emelik fel, Egymást tekintik példaképnek. Egymást ölelik keblükre. Fogják egymás kezét és támogatják egymást. Kölcsönösen. Na ezt megélni, megtapasztalni az igazi csoda.Felemelö érzés. 

https://www.youtube.com/watch?v=1YceloAuOlY

Erika egyébként a beszélgetés elején arról is mesél hogy milyen sokat számít a hallgatás. Az ha valakinek elmondhatjuk ami velünk történt, és ö ítélkezés nélkül képes végighallgatni. Az ha tudjuk hogy nem vagyunk egyedül. Az ha nem kapunk áldozathibáztató megjegyzéseket, adott esetben kérdéseket. 

Elhangzik még valami nagyon fontos ebben a beszélgetésben amit nem lehet eleget hangoztatni: mégpedig az a gondolkodás hogy "ha én valamilyen vagyok akkor velem ez nem történhet meg" 

Az van, hogy sokan gondoljuk így mindaddig amig velünk is meg nem történik. Lehet ez egy bántalmazás, lehet ez egy súlyos betegség. Én is így gondolkodtam korábban. Én magam is azt hittem, hogy csak olyanoknál alakulhat ki daganatos betegség, akik valamit rosszul csináltak, valamit nem csináltak jól, valamit elmulasztottak, valamit túlzásba vittek... Ma már másképp gondolom. Ezt gyakran el is mondom. Mert fontos erröl beszélni, fontos ezt hangoztatni. Hátha sikerül mások gondolkodásában változást elöidézni anélkül hogy nekik maguknak is meg kellene élniük egy súlyos traumát.