Még tavasszal beneveztem a szokásos öszi women´s run verseny 8 km-es távjára. Már "csak azért is" alapon, no meg persze bizva abban, hogy ez az egész csomó dolog csak vaklárma. Mikor kiderült hogy kemoterápiára lesz szükség sejthetö volt, hogy ugrott az egész és nem fogok tudni indulni a versenyen. Elöször át akartam adni a nevezésem. De szerencsére mégsem tettem.

Mivel úgy nézett ki hogy az egész esemény részemröl tárgytalan, ezért kevésbé bántott hogy Sz elvállalt egy melot pont ere a napra, és így még ha bírtam volna se tudtam volna indulni, hisz nincs kire bízni a gyereket.

Mivel a nevezésem megmaradt úgy gondoltam legalább kimegyek, fájdítom kicsit a szívem a részt vevök között és legalább a pólót átveszem és utána hazajövök. Aztan aznap reggel elkezdett bennem dolgozni a kisördög, hogy márpedig doszt is meg kellene ezt oldani valahogy. Körbeírtam az ismerösöket, hogy ki vállalna be egy kis segitséget pl gyerekfelügyeletet, de csak egyiküktöl érkezett válasz, de más program miatt ö sem tudta vállalni.

Ok, akkor B terv - indulok párosban gyerekkel és gyerekkocsival gyalogolva 5 km-n. Azt gondoltam odamegyek és ha kell eröszakkal kiharcolom hogy indulhassak. Kész voltam bevetni és kijátszani a "rákos-kártyát". Szerencsére erre semmi szükség nem volt. Egy ismerös megtalálta és átküldte nekem az info oldal vonatkozó részét - lehet gyerekkocsival és gyerekkel indulni. Hurrá.

Sz még meló elött bevállata hogy kivisz minket a helyszinre autóval így megspórolt nekünk 1 óra tömegközlekedést. Még egy hurrá.

Még szitált az esö amikor odaértünk. Átvettük a rajtcsomagot, pólót, még néhány ajándékot, aztán egy idöre beköltöztünk a gyerekmegörzöbe. Amikor elkezdödött a bemelegítö torna akkor mi is a rajt-zóna felé vettük az irányt. Ekkor már nagy volt a zaj, sürüsödött a tömeg, hangos lett a zene - az én kislányom egyre mélyebbre süllyedt a gyerekkocsiban, miközben anya igyekezett felspanolni magát. Ez egyáltalán nem esett ám nehezemre, ez egy rendkívül jó hangulatú vereseny, és nagyon magával ragadó, inspiráló közeg. Örömömben le-legördült néha egy könnycsepp, hogy lám mégis itt lehetek, ez a vágyam is teljesül. Egy rakás rózsaszinben pompázó, vicces, bohókás, bolondos, föleg fülig vigyoros nö között. 4 év lány osztály és lány koli után álmomban nem gondoltam volna hogy egyszer még örülni fog több száz vagy ezer nönemü közvetlen társaságának.

Azán odalépett hozzám egy nö. Minden jót - mondta. Ránéztem es egy pillanatnyi zavar után egy félmosollyal én is minden jót kívánam neki. Aztán elismételte kissé jelentöségteljesebben - Minden jót kívánok. Majd hozzátette: én is végigcsináltam a kemot. Sikerülni fog.

Na én akkor elkezdtem bögni. És persze azonnal megöleltem. Csak folytak a könnyeim hang nélkül, megszólalni nem tudtam, miközben öleltük egymás ezzel a vadidegen sorstárssal.

Ugyan kendö volt a fejemen és nem paróka, de a hideg és rendezvény jellege miatt sokan voltak különbözö fejfedökben. Ennyiböl nem feltétlenül következik, hogy kinek mi lapul vagy éppen mi hiányzik a kendö alatt. Ez a nö mégis kiszúrt engem. Nekem meg nagyon jól esett a figyelmesség.

Még most is miközben ezeket a sorokat írom újra élem a pillanatot és elfutja a szemem a könny. Pedig már két nappal késöbb van. A kórházban ülök, és a harmadik kemo kezelésre várok. A végtelennek tünö szürke esöfelhök éppen elvonultak, kikucskál a napocska.

Na de ne szaladjunk ennyire elöre.

Szóval alázatosan besorakoztunk valahová nagyon hátra a kocsival és vártuk hogy indulhassunk az 5 km-es távon, a 8 km-öre szóló rajtszámommal. Éreztem hogy gyerekkel és gyerekkocsival épp elég lesz nekem az 5 km-t letolni. Nekem egyre gyült a gombóc a torkomban, aztán mikor átléptem a rajtvonalat a sok sok lelkes növel együtt a szurkoló hozzátartozók gyürüjében nekem bizony potyogtak a könnyeim. És közben vigyorogtam is mint a vadalma. Indulunk. Hurrá!

Igyekeztem amennyire tudtam. Beleadtam apait-anyait. Azt tudtam hogy nem tudok / nem bírok futni mégis szerettem volna a legtöbbet kihozni a helyzetböl. Ez volt az elsö alkalom hogy se idömérésem nem volt, de még az órára se pillantottam rá induláskor. Sac per kb 40-45 perc között sikerült teljesiteni a távot.

Szóval anya elindult mint a gép, a sétálók, gyaloglók és nordicwalkingosok között lavírozva próbált egyre jobban elöre törni. Es egyre csak vigyorgott és bíztatta a gyereket (vagy inkabb saját magát), mintha ugyan a gyereknek bármi szüksége lett volna bíztatásra. Ö kb féltávig a gyerekkocsi mélyére süllyedve csendben figyelte az eseményeket.

Elöfordult hogy segitettek bennünket és elözékenyen elöreengedtek, ránk mosolyogtak, bíztattak. És olyan is volt, hogy pikírt megjegyzést hallottunk a hátunk mögött - Micsoda gyereknevelés ez!

Kb leszarom mit gondol, mondanám, de a helyzet az, hogy még most napokkal késöbb is bánt és foglalkoztat. Az igazsághoz tartozik, hogy egy helyen annyira összezártak elöttünk hogy nem maradt más lehetöségünk az elözésre, csak hogy lemenjünk a füre. A müvelethez anya persze szokás szerint még hangosan brügözött is és bevetett még egy kis rodeo-hullámot is. Elöfordult már máskor is. Általában ezen együtt nevetünk. Lökött anya.

Anya küzdött mint egy anyatigris az elemekkel és a saját korlátozott teljesítöképességével. Féltáv után aztán a gyerköc is felélénkült.

Mi fogunk nyerni? - kérdezgette. Naná, mint az állat! Mit nekünk az elöttünk haladó pár ezer résztvevö, mi akkor is gyöztesek leszünk.

Anya, nézd, ott van hely, ott tudunk elöremenni! Anyának meg már lógott a nyelve, lüktetett a feje, de hösiesen küzdött tovább.

Figyu, mindjárt beérünk a célba. Már mindjárt ott vagyunk. Még 500 méter, már csak 4... Hallod a zenét? Hangos lesz, de nem kell megijedni. Mosolyogni kell. Nyertünk. Mi leszünk a gyöztesek.

Es sikerült elérni a célt, ahol persze újra elérzékenyültem. Tanulva egy korábbi esetböl, amikor kézen fogva futottunk be együtt a célba , de nem sikerült hozzájutnunk a célfotónkhoz, ezúttal az elsö ember kezébe nyomtam a telefonom, hogy azonnal készitsen rólunk egy képet a célkapuban.

Büszkeség a köbön. A fellegekben éreztem magam. Sikerült. Megcsináltuk! A fotot meg tuti kinagyítom es ki fogom tenni a falra.

Aztán mindketten megejtettük a jól megérdemelt kalóriapótlást, banán, alma, anya pedig betolt két pohár alkoholmentes sört, mint izotoniás italt. Löttünk még pár képet magunkról.

A hivatalos célfotós aki a célban konkrétan kikerült bennünket odajött hozzánk és meglepö módon bocsánatot kért. Aztán elmagyarázta hogy az új jogszabályok értelmében nem fotózhatnak gyerekeket. Még a szülö szóbeli beleegyezésével vagy külön kérésére sem. És még úgy sem ha leteszik a nagyesküt hogy soha sehol nem publikálják... nem lehet és kész. Szóval az van, hogy minden felnött egyéni futóról készülhet hivatalos célfotó, anya-lánya közös teljesitményéröl nem.

Megkerestünk egy ismerös családot, ahol anyuka élete elsö futóversenyén vett rész, és igazán szuper eredménnyel abszolválta. Ezúton is gratulálok Bogi!  Csináltattunk közös tetkót, felvettük a célcsomagot. Aztán irány haza.

Ekkor már kezdtem érezni hogy nagyon jól esne már leülni. Még egy óra tömegközlekedés várt ránk, egy örökkévalóságnak tünt. Rendkívül hálás voltam a gyerekemnek hogy kivételesen nem bújócskázni és fogócskázni akart hanem mozizni. Még egy hurrá. Söt kettö.

Igy is várt még rám a szokásos esti rutin, vacsi, fürdetés.. stb. pedig már tényleg az összeesés határán jártam.

Közben meg állati büszke is vagyok ám magamra, hálás a sorsnak, a rendezvény rugalmasságának, a kezelö orvosaimnak, nem utolsó sorban a páromnak és a gyerekemnek, hogy mind mind hozzájárultak ehhez a sikerélményhez. Szükségem volt erre az élményre, erre a tudatra, hogy igenis MEGCSINÁLTAM.

Vasárnap sem volt pihenés - vasalás, pakol´s, sütés fözés.. éjjel pedig bepakoltam a kórházi kofferem, szendvicset készitettem.., Aztán csak ültem és néztem ki a fejemböl. Néztem ahogy az óramutató az éjfélt is eléri már. Embertelenül fáradt voltam, de nem akaródzott lefeküdni. Az alvás-ébredéssel az újabb kemo nap kezdödik, amire semmi porcikám sem vágyott.