Vasárnap van - nekem futónap.
Vasárnap van - anyák napja. ⚘
A mai 7,5 km-em szerintem egészen jól leképezi az én anyaságomat. 
Úgy indultam el, hogy volt egy elképzelésem de nem tudtam biztosra mi vár rám.
Úgy indultam el, hogy legjobb tudásom szerint felkészültem a rám a váró feladatra.
Úgy indultam el, hogy benne volt a pakliban hogy útközben érnek majd meglepetések, lesznek majd kihívások.
Úgy indultam el, hogy az elsö km még kicsit bizonytalanul ment, lassan, óvatosan tettem egyik lábam a másik után. Olykor megbotlottam.
Úgy indultam el, hogy bíztam benne, menet közben majd belejövök.
Az elsö bizonytalan km után kezdtem ráérezni az ízére. Kezdtem azt érezni - megy ez nekem.
A tempo kis mértékben javult, a lépteim határozattabbá váltak, és a tekintetem is felemeltem, magabiztosan néztem a elöre.
Hittem, hogy az elsö 5 km nem okozhat gondot.
DE 4-nél megtorpantam. Elfáradtam.
Lelassultam. Elbizonytalnodtam. Mi van ha ez nekem mégsem megy?
Lelassultam. Elbizonytalnodtam. Mi van ha ez nekem mégsem megy?Mi van ha ez az egész nem is nekem való?
Mi van ha tévedtem?
Kezdtem elveszíteni a lelkesedésem. Kezdett fogyni az eröm.
De kitartottam. Mentem tovább.
Fogyott a levegö, fogyott az erö, es nagyon jól jött volna egy kis segítség. Egy kis bíztatás. Egy korty víz.
5-nél muszáj voltam megpihenni. Az idöeredmény teljesen oké volt, de a tartalékaim végére értem. 
Lassú sétára váltottam, és elvégeztem néhány nyújtó gyakorlatot.
Mindez kevésnek bizonyult, a tervezett 5 perc szünet nem volt elég a regenerálódáshoz.
Több idö kellett.
Tíz perc után eldöntöttem, hogy azért is végig fogom csinálni. 
Újra elindultam de már lényegesen lassabb tempóban.
6 km-nél rettentöen begörcsölt a vádlim. A testem kényszerpihenöt rendelt el.
Pár pillanat után be kellett látnom, hogy segítség nélkül nem jutok tovább.
Minden büszkeségem és lányos zavarom félretéve megzavartam egy kedves házaspár vasárnap délelötti kerti ejtözését és kértem egy pohár vizet. 
Készséggel megadták, söt azt is felajánlották, hogy megpihenhetek náluk egy kicsit.
Rendkívül hálás voltam nekik. A mosolyuk, a felajánlásuk, a kedvességük eröt adott. Úgy éreztem enyhül a görcs, ezért újra futni kezdtem.
De az utolsó 1,5 km-t már csak komoly szenvedés árán tudtam teljesíteni. A vádlim azóta is nagyon fáj. De tudom, hogy ki fogok jönni ebböl az állapotból. Legalábbis küzdeni fogok azért hogy rendbe jöjjek és hamarosan újra elinduljak. 
Azt gondolom anyának lenni is valami ilyesmi.
Érnek váratlan meglepetések, kihívasok.
Olykor pihenésre van szükségünk.
Máskor muszáj segítséget kérni és elfogadni.
Elöfordul hogy sérülünk.
Elöfordul hogy rossz irányt választunk.
Elöfordul hogy újra kell tervezni.
Elöfordul hogy felkészületlenek vagyunk valamiben.
Elöfordul hogy rosszul döntünk.
Elöfordul hogy túlterheljük magunkat.
És az is hogy alábecsüljük a képességeinket.
De megyünk tovább az úton.
Nem veszítjük szem elöl a célt.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden édesanyának, nagymamának és dédinek, keresztanyának boldog anyák napját sok sok szeretettel. ⚘
⚘Easy - Hütömágnessel a rák ellen
