„Néhány oldal a gittegylet nagykönyvéből:
BEJEGYZÉS
A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk, és bejegyezzük őket az egyleti nagykönyvbe.
- §
A nagykönyv 17-dik oldalán van egy beírás, amely így hangzik: nemecsek ernő, kisbetűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás tévedésen alapult, és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett tagot ok nélkül sértette meg az egylet, és ő ezt tisztességesen tűrte, a háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a múltkori beírás az egylet hibája, és hogy ezennel a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagybetűvel.
- §
Ezennel beírom végig csupa nagybetűvel:
NEMECSEK ERNŐ”
(Részlet Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk c. regényéböl)
Nem, én nem vagyok hös mint Nemecsek. Egyetlen rákbeteg sem hös akar lenni, csupán egészséges. És a Pál utcai fiúk írójához, Molnár Ferenchez sem merném magam mérni. De a betegség kapcsán kétségtelenül tanultam is valamit az életröl és önmagamról.
Sokszor kérdezik hogy mi változott, min változtattam a betegség után. Nos, a rövid válaszom az, hogy megtanultam nagybetüvel írni a nevem. Ne nevess, ez tényleg így van.
És ez sokkal többröl szól annál mint amit általános iskola elsó tagozatban mindenki megtanul nevezetesen hogy a tulajdonneveket mindig nagy betüvel kezdjük.
Megtanultam hogy igenis fontos vagyok. Nem másnak. Nem a fönöknek de még csak nem is a gyerekemnek. Magamnak. Az oly sokszor olvasott és hallott frázisok hogy “szeresd és tisztelt önmagad mert csak így érheted el hogy mások is tiszteljenek” valahogy soha nem bírtak az én fejemben gyökeret ereszteni.
Azt mindig is vallottam hogy minden élet számít. Mindegy hogy ember, növény, állat – az élet, a létezés misztériuma maga csodálatra méltó. (Na jó, azért a szúnyogokkal kapcsolatban nekem is vannak fentartásaim hogy mivégre kellett nekik beköltözniük az ember lakta területekre)
Az életnek van ugye egy természetes körforgása – születünk, élünk, meghalunk. De az egyáltalán nem mindegy hogy a középsö és szerencsés esetben hosszú szakasz hogyan telik. Fájdalommal avagy boldogsággal. A körforgás vége vajon méltó hozzánk vagy méltatlan. Ugyan ki lenne jogosult dönteni élet-halál kérdésekben? Ezen kérdéskör kapcsán gyakran hozzák fel olyan emberek példáját akik valamilyen testi fogyatékosságuk ellenére valami kiemelkedöt alkottak a tudomány vagy a müvészetek területén. De mi van azokkal akik egész életük során semmi kiemelkedöt nem tettek?
Én vajon értékes vagyok ha megszülettem, élek, de a világot aligha rengeti meg a létezésem?
Sokáig azt gondoltam mások mások. Van aki jobb. Ügyesebb. Mosolygósabb. Csinosabb. Okosabb. Magasabbra ugrik, gyorsabban fut, szebben énekel…. De ki vagyok én, ha én semmiben sem vagyok kiemelkedö? Ha én csak egy szürke kisegér vagyok?
Van egy legenda az amerikai holdra szállással kapcsolatban. Miszerint az amerikai elnök látogatást tett a rakétakilövö bázison és megkérdezte az egyik takarítót, hogy ö ott mit dolgozik. Mire azt az önérzetes választ kapta, hogy “Azon dolgozok hogy embert juttassunk a Holdra”.
Az az ember tudta, hogy a legkisebb fogaskeréknek is kifogástalanul kell müködnie ahhoz hogy egy óriás gépezet beinduljon.
Általánosságban én is úgy gondoltam, hogy például egy vállalat esetében minden osztálynak, minden részlegnek megvan a létjogosultsága. Csakis együtt vihetik sikerre a céget. De egyénre lebontva – önmagamra vonatkoztatva – azt gondoltam könnyen pótolható vagyok.
Hogy mennyire nem tartottam magam fontosnak íme néhány példa:
A húszas éveim elején kockázati életbiztosítást kötöttem azzal a háttér gondolattal hogy az esetleges halálom ne okozzon felesleges kiadást a szüleimnek. Évekig fizettem. Az volt a fejemben, hogy ha már életemben haszontalan vagyok akkor legalább halálommal ne okozzak kárt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy halálom esetén a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál hogy mibe kerül egy temetés.
A Columbo és hasonló amerikai krimik berobbanása óta mindenki tudja,hogy öngyilkosságra nem fizet az életbiztosítás. No de akkor mégis hogyan kellene úgy eltünni a föld színéröl, hogy másnak se okozzak vele kárt és az öngyilkosság is kizárható legyen? Nyilván nem jöhetett szóba hogy vonat vagy autó elé ugorjak. Nekem ennél sokkal jobb ötletem támadt. Beíratkoztam az egyetemi sítáborba, nulla sítudással, csak azért mert elözö évben vezetö újsághír volt hogy egy fiatal fiú síbalesetben életét vesztette. Azt gondoltam majd csak sikerül nekem is elég szerencsétlenül felcsavarodni valami fenyöfára, és akkor végre ezt is kipipálhatom. Megsúgom nem sikerült. Pedig egymás után három évben is jelentkeztem a táborba. Egyrészt túlságosan beszari alak vagyok ahhoz, hogy csak úgy fékezés nélkül becsapódjak valahová. Másrészt a táborokban fantasztikus embereket volt szerencsém megismerni, akik öszinte szeretettel és végtelen türelemmel próbáltak megtanítani a sielés alapjaira. A harmadik év végére a “Tiszteletbeli örök kezdö” címet is nekem ajándékozták, én pedig örökre a szívembe zártam öket.
Egy másik jellemzö példa, hogy rendszerint kifelejtettem magam a céges névsorból vagy a szülinapok listájából. Nem figyelmetlenségböl, hanem mert önmagamat egész egyszerüen nem tartottam említésre méltónak.
De az is sokat elmond az önértékelésemröl, hogy úgy hivtam meg embereket a szülinapi bulimra, hogy nem mondtam meg nekik, hogy egyébként szülinapom van. És még az volt a jobbik eset mert volt olyan év amikor nagy csinnadrattával beharangoztam hogy szülinapi partyt fogok rendezni, aztán nem hívtam meg senkit, mert azt gondoltam, úgyse jönne el senki.
Mindezt úgy hogy egyébként mindenütt szerettek, tanárok, osztálytársak, kollégák, fönökök... Nincs olyan emlékképem amihez kötni tudnám ezt az alacsony önértékelést.
Ezen gondolat mentén következetesen ügyeltem mindazokra a szabályokra amiket irodalomórán megtanultam. A megszólításról, a tulajdonnevekröl, az “Ön” formákról. Késöbb ezeket idegen nyelven is szem elött tartottam. Hogy például az ök (sie) és az Ön (Sie) között német nyelvben csupán annyi a különbség, hogy az Ön-t nagy S-el írjuk. Nem fordulhatott elö, hogy én úgy írjak meg akár csak egy rövid sms-t is, hogy én ezeket a szabályokat ne tartsam szem elött.
Mindig átolvastam, javítottam ha szükséges volt.
És ahogy illik – aláírtam. Kisbetüvel. Mintegy mellékesen.
A betegség óta is betartom a helyesírási szabályokat. De most már magamra, az én saját nevemre nézve is kötelezönek tartom hogy nagy betüvel írjam.
Ennek az apró gesztusnak lett apránként az a hozadéka, hogy fokozatosan elörébb került a nevem a saját prioritási listámon. Most már hagyok magamnak idöt olyan tevékenységekre is amiknek nincs különösebb céljuk, pusztán jól érzem magam benne. Hímzek, rajzolok, varrok.... a magam örömére.
Es most már bátran odabiggyesztem a nevem az üzenetek végére, vagy az ajándékkísérö kártya aljára.
Szeretettel
Izabella
