Ahhoz képest, mennyire égtem a vágytól hogy valahol kiadjam magamból az érzéseim és gondolataim, elég ritkán írok ide. Érzéseim és gondolataim természetesen vannak, csak nehezen szánom rá az idöt, hogy ide üljek a gép elé írni. Tök gáz. Tök sokáig azt gondoltam, hogy egyszer majd írok egy könyvet és az milyen szuper lesz. Vagy valami újságíro-szerü leszek és remek kis történetekkel fogom idöröl idöre megörvendeztetni az olvasóimat.

Mindig is volt egyfajta elkötelezödésem az irodalom iránt, de nem mélységében, inkább csak úgy általánosságban. Es sokszor hittem azt, hogy ilyet én is tudnék. Például mikor a Szex és NewYork sorozat futott, Carrie Bradshaw karakterével. Könnyü volt abba az illozioba ringatni magam, hogy ez nekem is menne, és milyen remekül keresnék vele. Ugyanezt éreztem mikor a Marley meg én könyvet olvastam. Es még nagyon sokszor. Ott élt bennem a vágy, az illuzio, hogy "tudnék, csak nem akarok", illetve "tudnék, ha lenne idöm". Pedig ez nem igy müködik. Az író ír. Nem azért mert van rá ideje vagy sem, hanem mert ö író. Nekem meg lassan ideje belátnom, hogy én nem vagyok író.

Viszont elég komoly önfegyelemmel rendelkezem ahhoz, hogy ha már kitaláltam ezt a blogot, és szétfeszitenek a gondolatok, akkor használom mint eszközt.

November 27, szerda, menetrendszerinti 6. kemo. Ma kivételesen nem egyedül érkeztem, az apukám van nálunk látogatóban és elkísért reggel. Itt volt velem amig levették a vért és bekötötték a tüt, aztán elnavigáltam hogy jut haza és elköszöntünk egymástól. Ez igy kerek. Ennyi pont elég. Épp a minap, talán pont itt az embulancián olvastam egy héttel ezelött egy cikket a svéd lagom életérzésröl, amit kb "éppen elegendönek" lehet fordítani. Nem tudtam hogy van nyelv, kultúra ahol erre külön kifejezés van, de én is nagyjából ezen vezérfonal mentén szeretném élni az életem. Még nem sikerül teljes mértékben megvalósítani, de lenne a cél. Es haladok. És ez tök jó.

Éppen ezért apukámtól csak azt kértem hogy kísérjen el reggel, maradjon itt velem egy órát és esetlege majd délután is jöjjön elém, hogy együtt menjünk haza. Egyébként pedig mindenki menjen szépen a dolgára, tegye amit tennie kell. Én például írok.

Múlt héten nem tudtam írni, mert már reggel kidöltem. EGy fiatal, tanulónak tünö sráchoz kerültem a vérvételen, és valahogy bepánikoltam. Vérvétel, port... én meg ha éppen nem ülök, akkor összeestem volna. Gyorsan mértek egy vérnyomást, 80/60 - király, csoda hogy még  létezek....  A dokinö pont mellettem állt, elkapta és emelte a lábam, már kiabált a növérnek, összeszaladt az egész személyzet, hozták az ágyat, bekötöttek egy liter sóoldatot, intéztek nekem külön szobát, takarót.... pár percig minden körülöttem forgott. Szerencsére már kinöttem abból hogy emiatt szégyenkezzek, de azért csak kicsúszott a számon, hogy "nem akarok én itt exra feladatot adni, el leszek én egy széken is".

Emiatt aztán csúszott az egész program. Elöször meg kellett várni hogy az utolsó cseppig lecsepegjen a sóoldat, ami baromi sokáig tartott. EGy örökkévalóságnak tünt. Végül este fél 6ra végeztem a teljes programmal. Fáradt és éhes voltam, siettem haza.

Múlt héten látogatóm volt Magyarországról. Es persze csomagot is hozott nekem. Többek között egy csomag túrórudit. Mióta tömegével vándorolnak külöldre a magyarok, kialakult egyfajta turorudi kultusz. Hirtelen nemzeti kincs lett belöle. ÉRdekes ez, mert amig otthon laktam nem emlékszem, hogy kifejezetten turirudi rajongo lettem volna. PErsze idöröl idöre elmaszoltam egyet-egyet a reggelihez, de nem éreztem létszükségletnek. Aztán mióta nem lehet bármikor beugrani a boltba rudiért, azóta persze hiányzik. Még a kislányomat is megpróbáltam "raszoktatni", de öt már nem érintette meg ez a dolog.

A turorudi csomag azonban ajándékot is rejtett, egy piros pöttyös turorudi szatyorkát. Amibe azon nyomban beleszerettem. Mivel ez egy keddi napon történt, igy rögtön használatba is vettem, és módszeresen megpakoltam fnomságokkal a szerdai kezelésre az új táskámat. EGy fehér alapon vidám piros pöttyö tasak igazán hangulatemelö tud lenni. Lapult még a szekrényben korábbról egy turorudis uzsi doboz is, azt is bevetettem. Igy felszerelkezve indultam el otthonról. Es egészen az "összeesös" közjátékig vigyorogtam is mint a vadalma.

A múlt heti eseményekböl tanulva, ma duplán reggeliztem és kávéztam, biztos ami tuti alapon. Megint a fiatal sráchoz kerültem, de mindent megtettem, hogy emiatt ne essek pánikba. Nem is volt semmi gond szerencsére.

Még lekísértem apukámat, aztán kerestem magamnak egy viszonylag csendes helyet, és most itt ülök és irogatok. Es akkor hallom a folyóson: Herr Maulwurf, Herr Maulwurf..

Egyszerüen képtelenség ezen nem mosolyogni.... :-) Hiszen az ember automatikusan Rene Maarik zseniális bábkomédiára gondol. Ime a kedvenc :

https://www.youtube.com/watch?v=BLil72oa5P8