Sokat gondolkodtam hogy ezzel a címmel megírjam-e a gondolataimat. Csaknem három évvel ezelött a kemoterápiás kezelésekre korán reggel az akkor 4 éves lányom mellöl slisszoltam ki. Cssendben, titokban, még mielött ö felébredt volna. Azért hogy megspóroljam a fájdalmas búcsút, hogy ne kelljen a kis kezeit eröszakkal letépnem magamról, mégis idöben beérjek a kórházba. 

Gyorsan felöltöztem, fogtam az elöszobában elrejtett kisböröndöt, feltettem a fejhallgatót és elindultam. Többször elöfordult, hogy a buszra várva, vagy valahol útközben a lejátszóból a Manowar "Fight until we die" száma szólt. És én azt gondoltam igen, így kell, küzdeni kell mindhalálig. 

Kilenc évig küzdösportoltam. Azt gondolhatná az ember, hogy a küzdösport pontosan arról szól hogy soha nem szabad feladni, küzdeni kell az utolsó leheletig. Akkor én nem így gondoltam. Azt gondoltam, hogy en kritikus helyzetben inkább megadnám magam. HET - Háború Esetén Túsz lennék, ahogy viccesen mondogattuk egymásközt. A vezetö edzö gyakran tartott nekünk "példabeszédet" olyankor sokat hangoztatta, hogy a karate szellemisége nem csak a dojo-ban, az edzöteremben van jelent, hanem a hétköznapokban is. Azt a mentalitást amit a keleti harcmüvészetek megkövetelnek életünk minden pillanatában követnünk kell. Ebbe nem csak azt tartozik bele, hogy pl nem élünk vissza az erönkkel, nem támadunk védtelenekre, de például az is, hogy méltósággal viseljük a vereséget akkor is ha például állásinterjúról jövünk ki, és küzdünk akkor is ha történetesen egy láthatatlan ellenféllel kell felvenni a harcot. 

A terápia ideje alatt gondolathban sokszor vontam párhuzamot a rákterápia és a sport között. De ugyanígy megtehettem volna, hogy egy harchoz viszonyítom. Mert nyilván az is - küzdelem. Még akkor is ha ezt a harcot nem klaszikus fegyverekkel vívjuk. Az orvosok, kutatók gyógyszereket, kezeléseket adnak. A többit, azt eröt, a hitet nekünk kell beletenni. Abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami a rendelkezésünkre áll. Önmagunkból. 

Ideteszem a Manowar album boritóképet.

Nekem erröl a képröl egyböl Székely Bertalan Egri nök c festménye ugrott be.  

A feljegyzések szerint a hös egri nök is kivették a részüket az Egri vár védelméböl, mégpedig a maguk módján, a saját eszközeikkel. 

Ezt mi is megtehetjük.

Mostanában sok pozitiv visszajelzést kaptam a masszázs vendégeimtöl. Engem pedig elöntöt a büszkeség. Ugyanis a legtöbben arról számoltak be nekem, hogy a masszíroztatáson túl mennyi mindent tesznek az egészségük érdekében. Volt szó táplálkozásról, sportról, erösítésröl, lazításról... de felmerült például azt is, hogy érezzük jól magunkat. Mennyire triviális ugye? Eszünkbe se jut, pedig nagyon fontos. Legutóbb egy podiumbeszélgetésben hallottam ezt egy onkológustól. Arról faggatták, hogy mit szabad és mit nem szabad enni, tenni, sportolni.. a rákterápia alatt. Ö viszont óvatosan  úgy fogalmazott mi ajánlott és mi nem, de rögtön hozzá is tette, hogy a legfontosabb, hogy az érintett amennyire csak lehet jól érezze magát. Egy finom süti, egy kellemes séta, adott esetben a rendszeres sport, a munka - ha nem túl kimerítö - de akár a masszázs, a szauna, a társas kapcsolatok mind mind hozzájárulhatnak a terápia sikerességéhez. Ehhez nagyon fontos, hogy a környezet is úgy álljon hozzá. Ahhoz pedig az kell, hogy mi érintettek nyiltan, öszintén kommunikáljunk az állapotunkról. ´Nekem ilyen szempontból (is) nagy szerencsém volt a munkahelyemmel. A fönökömnek elmondtam mi a szitu, és azt kértem hogy ameddig és amennyit tudok dolgozhassak. Sokszor hétvégén, amikor rajtam kívül senki nem volt bent az irodában és nem kellett magam fertözésveszélynek kitenni pl influenza járvány idején.  A kezelöorvosomnak elmondtam hogy mennyire hiányzik a rendszeres mozgás, és támogatott abban hogy újra kocogjak. És így tovább.

Visszatérve az eredeti címre és gondolatmenetre. Én nem voltam közvetlen életveszélyben. Ezt ma már ki merem jelenteni. A veszély ugyan nem múlt el, de egyelöre tünetmentes vagyok. Amit az orvosok javasoltak mindent elfogadtam és minden kezelést végigcsináltam. Bármennyire is állítom, hogy küzdeni kell az utolsó leheletig, fogalmam sincs, hogy egy kilátástalan helyzetben vajon meddig lennék hajlandó küzdeni. Ha azt mondanák, hogy semmi esélyem sincs a gyógyulásra vajon vállanám-e a kemoterápiás kezeléseket. Vajon akkor is mennék-e töretlenül elöre vagy megadóan lefeküdnék és várnám a halált. Fogalmam sincs. Most azt gondolom igen, mindent megtennék, minden követ megmozgatnék akkor is ha azzal csak néhány hónapot nyerek. De ha tényleg oda kerülök fogalmam sincs mit teszek. Addig is tréningezek. Mentálisan. 

Számos motivációs történet kering szájról szájra. Az egyik a tölgyfa esete, mely azt a kérdést teszi fel, hogyan juthatunk fel a tölgyfa csúcsára?

Nos, kétféleképpen: vagy ráülünk egy makkra és megvárjuk míg kinö alattunk a fa. Vagy ágról ágra kapaszkodva. 

DE idehozhatnám a megszoksz vagy megszöksz  avagy harcolsz vagy menekülsz kérdéskört. 

Vagy akár a süket béka esetét a sziklafallal : mikor a békák tömege indult el hogy megmássza a sziklafalat, míg a többiek lent egyre azt hangoztatták, hogy ez lehetetlenség sorra peregtek is lefelé a békák a falról egymás után. EGy béka kivételével aki végül felért a csucsra. Ö ugyanis történetesen süket volt, nem hallotta meg, hogy a küldetés lehetetlen. Egyszerüen csak próbált mindig feljebb kapaszkodni. 

Na most aztán sikerült mindenféle csavarokat belevinni ebbe az írásba. Mint mindig ha meglódulnak a gondolataim. No de sebaj, van az úgy hogy az ember kanyargós ösvényeken halad a megvilágosodás felé.

Szép vasárnapot mindenkinek és ne feledd : fel a fejjel :-)