Christián 50 éves, ránézésre egy görög isten. Ráadásul zenész. Méghozzá képzett zenész. A fellépéseken kívül egy zeneiskolában is tanít, gyerekekkel foglalkozik. Megnyerö párosítás. De már egy meglehetösen rövid beszélgetés után is nyilvánvaló, hogy ö egy nagyra nött gyerek. A gyerekekkel való foglalkozásról viszont egészen magával ragadóan tud mesélni. Adja magát a kérdés,

- Christian, neked hogy hogy nincs még saját gyereked?

- Nem vagyok annyira önzö, hogy gyereket akarjak.

Csak csendesen hümmögtem, és próbáltam elnyomni a feltörni kívánkozó nevetést. Azt gondoltam ugyanis, hogy ö nincs tudatában annak mit is jelent önzönek lenni. Egész addigi életemben úgy gondoltam gyereket vállalni végtelen lemondással, önfeláldozással jár, és csakis az igazán önzetlenek képesek ezt igazán bevállalni. Csak késöbb, kettesben kérdeztem rá a páromnál, hogy ugye ö is furának tartotta a Christian reakcióját. És mindkettönkböl kitört a nevetés, hogy na ez tipikus Christianos.

Én nem akartam gyereket. De nagyon nem. És nagyon határozottan nem. Olyannyira, hogy már 13 évesen azt is elhatároztam hogy adandó alkalommal a méhemet is kivetetem. Akkor, 13 évesen még ez teljesen kézenfekvö megoldásnak tünt. két legyet egy csapásra : se havi baj, se gyerek. Úgy gondoltam az ember lánya simán besétál a dokihoz, kér egy idöpontot, aztán lazán kés alá fekszik, és röviddel utána megkönnyebbülve távozik. Fogalmam nem Volt nekem akkor arról, hogy ez azért nem igy müködik. És hogy tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy erre semmi szükség.

Hogy miért nem akartam gyereket? Na erre Volt legalább 1000 válaszom. Helyzettöl és beszélgetö partnertöl függöen mindig mindenkor voltak megdönthetetlen érveim.

Aztán az élet úgy hozta, hogy minden óvintézkedésünk ellenére, már már szeplötelen fogantatással mégis megfogant a ki nem vett méhemben egy baba. 38 évesen szültem meg a kislányomat. A 9 hónap hihetetlen belsö vívódással telt. De elmondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy ö kitartott, velem maradt, és megismerhettem elsö kézböl mit is jelent szülövé, anyává lenni. Nem ákarok itt cukormázat húzni´erre a dologra. Ahány anya, ahány gyermek annyi változata van ennek.

De egy biztos, már a szülöágyon azt éreztem, mennyire jó lenne ezt újra megélni. Vagy akár újra és újra. Magához a szüléshez semmi rossz élmény nem füzödik részemröl. Utána azért böven voltak nehézségeim. Akkor már azt mondtam, jó lenne 4-5 év korkülönbség a két csemete között.

De a második gyermek gondolata számos kérdést vet fel bennem. Például mégis meddig, hány éves korig nem felelötlenség gyereket vállalni? Mennyire önzö dolog gyereket akarni akkor amikor minden ellene szól?