Na kb ilyenek miatt nem merem magam jól érezni. Egyszereün az a tapasztalatom, amint egy kicsit lazitanék, azonnal beüt a krach.

Épp csak leírtam ezt a két szót az elözö posztban (amit egyébként még be sem fejeztem, egy csomó mindenröl akartam még ott írni) és máris összeomlott a kis világom.

Tegnap meghalt Benedek Tibor, olimpiai bajnok vizilabdázó, csapatkapitány, edzö, férj, apa, példakép...

Még csak 47 éves volt. 47! Alig élt. Mármint ami az éveket illeti. Ami a teljesitményét, az egy egészen más tészta. Egy csomóan 10 ember élet alatt sem lennének képesek a felét sem letenni az asztalra annak amit ö véghezvitt.

"Hosszantartó, súlyos betegség után" - ezt írták a cikkekben. Nem irták le, nem mondták ki.

De kb sejthetö hogy miröl is van szó.

Ez a rohadék kórság vitte el, mint oly sok más rendes embert, akik nagyon nem ezt érdemelték.

Nehéz emellett szó nélkül elmenni.

Eddig sem dédelgettem rózsaszin felhökbe burkolt üde álmokat, de amikor ilyenek történnek, akkor rendesen meg tudok zuhanni. Csak ülök itt és nézek ki a fejemböl. Fáradt vagyok. Kimerültem. Lemerültem. Félek. Söt, rettegek. REndetlenkedik kicsit az emésztésem, fáj a fejem, szédelgek, kóválygok, keresem a helyem. Keresem a józan eszem. Keresem a szalmaszálat amibe kapaszkodhatnék. Valami reménysugarat. Bármit ami egy kicsit eröt ad.

De még az idöjárás is csak végeláthatatlan esöt ad. Szürke, hideg-rideg lett a világ.

Keresem a belsö békém, de persze azt sem találom. Talán sosem volt.

Fájok. Fáj a hátam. Fáj a létezés. Jó lenne ha fájhatna még sok sok éven át. Elviselem a fájdalmat az idöért cserébe. Adj nekem idöt Istenem, kérlek.

Tina temetése július 4-én lesz. Azt irtam a férjének én is ott leszek. Úgy érzem adósa vagyok. Mármint Tinának.

Késztetést érzek rá, hogy elbúcsuzzak. De nem lesz könnyü.

Tina, Tibor - legyen nektek könnyü a föld és nyugodjatok békében.