Péntek van, szabad napom van, és kivételesen nem kell se takaritani, se fözni se boltba menni, vagy ilyesmi. Készültem erre a napra nagyon tudatosan. Ugy terveztem itt ülök és órákon át írok és írok, és megírok mindent amit az elmúlt hónapokban elhanyagoltam. Mert gondolatom, írnivalóm lenne böven. Jegyzeteltem is. CSak most az van, hogy némély jegyzetpontról már nem is tudom, hogy mit is rejt, mit is akartam abban kifejteni.

És hogy miért nem írtam eddig? Nem volt idöm.

Jó kifogás ugye?

Mert hát ugye a meló, meg a háztartás, meg sport, kikapcsolódás, barátok... stb stb sorry de nem maradt idöm bokros teendöim közt, hogy még ide is írogassak itten hobbyból. Különben sem olvassa senki, ez csak az én belsö késztetésem, hogy teret adjak annak ami kikívánkozik belölem. Tudom, tudom a wc-n is sokminden kijön, de itt ennél magasztosabb dolgokat szerettem volna kiadni magamból.

Es persze a teljes homeland sorozat mind a 12 évadát végig kellett nézni. Rögtön utána meg a Downton Abbey-t is, mert már mindenki látta és mindenki dícsérte, csak én nem láttam egy részt sem belöle.

Na de most. Most befejeztem, nem kezdek új sorozatot és a lakás sem igényel azonnali beavatkozást.

Akkor mégis mi a francért nem megy ez az írás? Hosszú évek óta mindig írni akartam. Téma is van. Sajnos.

Es pont ez az. Foglalkozni kellene vele. Átgondolni a történteket. Bevallani. Kimondani. Leírni!

Nekem ez még mindidg nagyon nehezemre esik. Inkább egy alternativ világba menekülök. Erre nagyon jó volt a homeland. Annyira izgalmas volt, hogy teljesen ki tudott szakítani a körbe karikába járó vívódásból.

Pár napja megszületett bennem az elhatározás hogy nekiülök és megírom az elmúlt 12 hónap történéseit. Nyilván nem lesz ugyanaz mintha nap mint nap írtam volna. És közben írni kellene az aktuális eseményekröl is, és aztán lehet hogy egy nagy összevisszaság lesz belöle. De akkor is le kell írnom.

Szóval itt ülök az erkélyen, lágy szél lengedez, ki-ki sütöget a nap, de nincs höség, ...

valami hülye dohányzik és idehozza a cigifüstöt a szél....

hol is tartottam..

ja, igen, minden ideális az írásra, csak az órát kell néznem idönként, mert egy óra múlva már az ovi elött kell várnom a lányom. Nem könnyü ám ide koncentrálni miközben annyi minden másfelé ragadnak el a gondolatok.

ÉRtem már miért szoktak alkotói szabadságra elutazni otthonról az alkotó emberek. Majd én is jol elmegyek valahová. Mondjuk egy 1 órára. Annál több most nem fér bele.

Ilyenekröl mindig ugyanaz a nekem kedves történet jut eszembe Samuról. Samu a szülövárosom egyik lakója. Amolyan alternativ világban élö, a világ felé hihetetlen szeretettel bíró , sokat mosolygó csendes bolond.

Szombat volt. Délelött. Mindenki rohant valahová. De tényleg mindenki. Az üzletek tele. Bevásárlás, ügyintézés, zsúfolt parkolók, cikázó biciklisek, sietös gyalogosok. Én is épp erösebben tapostam a kerékpárom pedálját mikor megláttam öt. A város közepén, a legnagyobb nyüzsgésben ült egy padon és nézelödött. Odavetettem neki egy "hello Samu-t", de aztán behútztam a féket és nem bírtam ki hogy meg ne kérdezzem: Mondd Samu, te mi a fenét csinálsz itt?

Nézelödöm - jött a magától értetödö válasz. Leültem mellé, mert éreztem, muszáj meghallgatnom öt. Es Samu mesélni kezdett. Lassan, kényelmesen, természetesen, streszmentesen. Elmesélte, hogy a Bibliában az áll a Jóisten 6 nap alatt teremtette a világot, 7. nap megpihent. Es neki a szombat a pihenö napja. Ilyenkor el is jön otthonról, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a pihenésröl. Mert mindig van teendö. Az ember otthon van és látja hogy fut le a szölö, el is kellene mosogatni, stb stb és akkor már nem tud zavartalanul pihenni. Itt meg üldögélhet a padon, élvezi a napsütést és van. Csak úgy. Anélkül hogy a tennivalókon járna az agya. Amit én nyüzsgö városnak láttam, az számára a pihenés. A nyugalom szigetét teremtette ö ott maga köré, kizárva a rohanó világot. Es olyan jó volt a társaságában ott ülni és egy kicsit lecsillapodni, lelassulni. Es hallgatni öt. Ez az egyszerü ember aki arra kérdésre, hogy "mit dolgozol" azt felelte "Kukás vagyok". Ö a maga egyszerüségével nagyon is tudta a tutit. Beszélgettünk még egy kicsit. Kérdeztem miért van egyedül, hol van a családja, barátok... Van egy növére aki egy közeli nagyvárosban lakik, és gyerekei is vannak, és nagyon szeret náluk lenni, és mikor is volt utoljára... És mikor ideért a gondolataiban, akkor rám nézett és azt mondta - El is megyek hozzájuk. Örülök, hogy találkoztunk, szia. Es felállt és elindult a buszpályaudvarra. Akkor már volt ugyan internet, de még nagyon nem volt okostelefon. Sima mobilja sem volt még mindenkinek. Es ö nem kezdett azon gondolkodni, hogy vajon otthon vannak-e, vajon zavarok-e, vajon mikor megy a következö busz.... Egyszerüen felállt és ment.

Én meg azóta is úton útfélen mesélem ezt a történetet mindenkinek egy szabad emberröl. Aki nem rabja sem a munkájának, sem a gondolatainak. Számomra ö az az ember aki öszintén megéli a pillanatot. Nagy szeretettel gondolok rá vissza.

Samu - bárhol is jársz ebben a pillanatban, remélem az vagy aki voltál, és nem vette el töled senki ezt a szabadságot.

Két dolog volt még rám ilyen nagy hatással.

Az egyik Reinhard Frötschner történész kijelentése: Megengedem magamnak hogy boldog legyek.

A másik Edith Eva Eger A döntés címü könyve ami ugyanezt a gondolatot fejti ki bövebben.

Ahogy mondani szokás: a boldogság döntés kérdése.

Hajlamos vagyok erröl megfeledkezni, ezért muszáj magam minden nap emlékeztetni.

Ui: Miután Samu felállt én kb 3 másodpercet voltam még a végtelen béke állapotában. Aztán persze felpattantam a kerékpáromra és szédítö sebességgel eltekertem. De az érzés velem maradt mind a mai napig.