Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...

Ezt Petösi Sándor írta. A legnagyobb költönk. Kinek még a messzi Kínában is kultusza van.

Az elöbbi pozitív gondolatok mellé ide kívánkozik ez is. Igy lesz egyensúlyban. Yin és Yang.

Azt gondolom létezik szép elmúlás. Amikor egy teljes, hosszú boldog élet után az ember elszenderül. Az szép lehet.

A hirtelen halál nem szép. Föleg, ha valaki még igazán élhetet volna. Az igazságtalan, mikor valakit csak úgy elragad a rút halál a szeretteitöl.

De az sem szép, ha végig kell nézniük egy szerettünk elmúlását.

Azt gondolom, hogy mi magyarok valahogy különösen tabuként kezeljük az elmúlást. Én is. Pedig fontos lenne beszélni róla, foglalkozni a témával, döntéseket hozni, felkészülni bizonyos dolgokra..

Épp pár napja merült fel a munkahelyemen a kolléganömmel folytatott beszélgetésben, hogy milyen fontos lenne még ép elmével tudatosan nyilatkozni pl az életmentö, életet meghosszabbito kezelésekröl. Gyakran mondjuk, hogy gépre kötve, mesterségesen táplálva, öntudatlanul heverve már nem élet az élet, és az már csak teher a hozzátartozóknak is. Ha az ember elöre elrendez dolgokat, elöre nyilatkozik, akkor nem a hozzátartozókra marad egy ilyen súlyos döntés terhe.

Engem foglalkoztat ez a kérdés. De nem tudnék saját magamról sem dönteni. Ki mondja meg, hogy mennyi kómában eltöltött nap után esélytelen a felébredés? Az orvostudomány folyamatosan fejlödik, mi van ha pont holnap találnak fel valamit, ami segít..?

Foglalkozom a gondolattal, de nem tudok róla dönteni. Csak azt tudom, hogy nem szeretnék ágyhoz kötve kiszenvedni. Nem szeretném, ha bárkinek is végig kellene néznie ahogy apránként kiszáll belölem az élet.

Mióta gyerekem van, azóta alapból felértékelödtek az élmények. Mindig is azt tartottam, hogy sokkal fontosabb élményeket adni a gyerekeknek tárgyak helyett. Kirándulások, programok, minden ami élettel tölt fel. A tavaly júniusi diagnózis óta ez duplán igaz.

Nem szakítom meg magam. Nem megyünk minden nap játszótérre, vagy kirándulni. Nagyon is sokat ülünk itthon csak úgy minden kötelezettség nélkül. De ha lehetöségünk van rá nem habozunk autóba ülni és pl. elmenni egyet bobozni. Mint éppen tegnap. Hétfön megnéztem az idöjárás elörejelzést, megemlítettem a munkahelyemen hogy csütörtökön nem jönnék, szerdán szóltam az oviban, hogy másnap nem jövünk, apa pedig eleve szabadnapos volt. Minden adott volt egy jó naphoz. Csináltam egy csomo fotót is. Emlék. Ezekre lesz majd érdemes emlékezni.

A lányom még csak 5 éves. Hosszu hosszu oldalakt tudnék megtölteni ötletekkel, tervekkel, uticélokkal amiket még szeretnék vele közösen megélni. Látni az arcát, hallani a nevetését. Vannak napok amikor szívem szerint itthagynék csapot papot, felpakolnék,es elmennék vele "világot járni". Még nem jár iskolába. Ö még szabad. Megmutatnám neki az erdöt, mezöt. Párizst és a Tisza tavat. Az emeletes buszokat Londonban és a kukorica labirintust a város szélén. Egyszerü és nagyszerü dolgokat egyaránt. Hosszu utazásokra sajnálnám az idöt és a pénzt. De itt Europában, több életre elegendö uticélt tüzhetnénk ki magunk elött.

Mióta az eszemet tudom, azóta szorongok az idö miatt. Türelmetlen vagyok. Mindig. Folyton rohanok. Mindig azt hiszem sietni kell mert nincs idö. Vajon tényleg így van? Vajon mi van nekem megírva a sors nagy könyvében?

Vajon helyes hogy gyorsan akarok élni? Nem tudom.

Van egy szlogen:

Élj úgy hogy ha lepereg elötted az életed filmje, érdemes legyen végignézni.

Erre törekszem. Szerintem szép film lesz, érdemes lesz végignézni.

A gyerekemnek is ezt szeretném tovább adni.