Tök jó hogy már vannak onkopszichológusok, és még jobb hogy egyre többen élnek is a lehetöséggel. De én azt gondolom mindenkinek járna egy "fül". Mindenkinek. Kivétel nélkül. Mármint nem csak betegeknek, válságba jutottataknak... hanem tényleg mindenkinek. Valaki, aki meghallgatja. Aki odafigyel. Nem kell hogy pszichológus legyen. Csak valaki aki figyel.

Ehhez persze sok minden más is szükséges. A két fül önmagában kevés. Idö is kell és megfelelö környezet. Ehhez pedig sokszor rengeteg háttérmunka, konkrét segítség.

Habár a lehetöség elméletileg adott, mégis sokan nem jutnak hozzá. Gondoljunk csak bele, mennyi küzdelme van egy egyedülálló szülönek segítség nélkül. Arról már nem is beszélve, ha a gyermek esetleg még valamilyen tartós betegséggel közd, vagy különös figyelmet, fejlesztést igényel. Vagy más családtag ápolását kell megoldani. Millió és millió eset van, amikor az emberek csak túlélni próbálnak. Egyik napot a másik után.

Az elmúlt években számos tragédia történt. LEgutóbb pár napja lehetett hallani, hogy egy lakásban 5 gyermek holttestét találták. A saját édesanyjuk követte el.

Ilyenkor mindig nagy indulatok mozdulnak meg. Mindenki itélkezik.

Én meg arra gondolok, vajon miken mehetett keresztül az az édesanya akár már évek óta? Vajon kért-e, kapott-e megfelelö segítséget?

Hiszem, hogy a legtöbb esetben elkerülhetö lett volna a tragédia. Talán csak egy kicsit kellett volna jobban odafigyelni.

Nagy NökLapja rajongó vagyok. Mindent el szoktam benne olvasni. Nemrégiben volt egy novella. Egy nö chatelt valakivel, aki nagyon szeretett volna mondani neki valamit. De nem ért rá. Majd holnap. Aztán teltek múltak a napok, és az illetö nem jelentkezett többet. Aztán kiderült, hogy meghalt. A nö elolvasta a halálhírét, pillanatra elgondolkodott, és megállapitotta, hogy pont aznap halt meg mikor az utolsó chat beszélgetésük volt. Vajon mit akarhatott mondani? Már soha nem derül ki....

Most bánom, hogy nem vágtam ki az írást. Nagyon ütös.