Egy korábbi munkahelyen egy többszörös marathonista volt a fönököm. Ö csak úgy hobbiból akár naponta futott egy marathont. Engem, mint egyszerü mindenes adminisztrátort nem sokra taksált. Történt aztán, hogy egyik este összefutottunk a parkban. Szó szerint. Ö is a szokásos napi edzését teljesítette én pedig a bennem napközben ömiatta felgyülemlett feszültséget próbáltam levezetni. 

De hát maga fut! Nem is rosszul! - rontott rám öszinte scodálkozással, miközben én öt a hátam közepére sem kívántam. 

Attól a naptól kezdve jelentösen megváltozott a hozzám való viszonya. Mégpedig pozitív irányba. 

Annyi viszont hozzátartozik a történeti hüséghez, hogy abban az idöben futottam a legjobb idöket - neki "köszönhetöen". Dühböl, elkeseredésböl, feszültséglevezetésböl. 

Aztán rendszeresen egy tömegben futottunk a városi futós rendezvényeken. Ö valahol elöl, én valahol hátul.

Érdeklödve faggatott hol s hogyan kezdtem a futást, mennyit és milyen idövel szoktam teljesiteni... stb, 

Aztán nagyot nevetett és elhúzta a száját mikor megmondtam, hogy nekem egy óra alatt teljesíteni a 10 km-t már álmaim netovábbja. A nyári 14,2 km-es 1/3 marathon teljesítésére kijelölt 90 perces szintidöbe én bizony nagyon neccesen fértem bele, a szervezök jóindulatán múlott hogy nem szedett fel a záró kísérökocsi. 

Arról nem is beszélve, hogy egy 14 km-es táv után én aznapra már nem terveztem semmit. De még a következö napokra se nagyon. Már annak is örültem ha sikerült hazáig elvánszorogni. Ámulattal néztem azokat az indulókat akik elötte még bemelegítö, utána pedig levezetö köröket futottak, én meg a teljes összeomlást közvetlenül megelözö állapotban estem be a célba.

Az én drága fönököm meg is jegyezte, hogy ilyen tempoval bizony sokáig tart teljesíteni a távot, és neki erre nincs ennyi ideje. Mintha én bizony idömilliomos lennék.

Kétségtelen, hogy idöigényes a futás. Ezért is járok csak hetente egy max két alkalommal. Mert nekem egy 5 km-es kocogásra minimum 2 órát kell beterveznem (kb 40 perc a futás és majdnem másfél óra míg valamelyest magamhoz térek utána) és még akkor is fött-rák-vörös fejjel kifulladva pihegek. Utána pedig már csak kímélö üzemmódban tudok tevékenykedni. Például szóba sem jöhet hogy még kimenjek a gyerekkel fogócskázni.

 Es ezért nem pályázok már egy ideje a hosszabb távokra. Néha még álmodok róla hogy egyszer majd elindulok egy félmarathonon. Arról meg már álmodni sem merek, hogy még egyszer az életben elinduljak egy marathoni távon, pedig milyen szép lenne 5 órán belüli idövel teljesiteni. Ha ez a terv, 2014-ben 37 évesen nem sikerült (5 óra 29 percne´l értem be) akkor kötve hiszem hogy tíz évvel és ennyi egészségügyi kihívással a hátam mögött még sikerülhet. Arról nem is beszélve mennyi idöt venne igénybe a felkészülés. A mellrák óta élményeket szeretek gyüjteni. A hosszútávfutás viszont rengeteg idöt igényel, föleg ebben a tempoban.

No de ahogy a mondás tartja: soha ne mondd hogy soha ;-)

Megsúgom ma már 39 perc alatt sikerült teljesíteni az 5 km-t és most még csak február van, számomra még el sem kezdödött a futószezon.