Ez a poszt most magamnak is szól. Azt gondolom nem figyelünk egymásra eléggé. Magunkra sem. Mindenki a saját mókuskerekét hajtja kifulladásig. Igyekszem. Próbálok figyelni magamra is másokra is. De tudom hogy mindez csak a felszin. Vannak igazán jó és alázatos segítök, akik erre termettek. Én meg nem vagyok ilyen. Olyan suta, szerencsétlen próbálkozásaim vannak. És persze folyton ott van az arcomon, a szememben a szánalom, a lesajnálás... amire pont semmi szüksége sincs annak aki nehéz helyzetben van. Aki igazán nehéz helyzetben van annak eröre, valós támogatásra van szüksége. Sajnálkozni minddenki tud. Meg félrenézni is. Ignorálni.

Segíteni csak az tud aki erös.

Két barátnömnek mondtam el még a terápia kezdete elött, hogy milyen diagnózist kaptam. Megdöbbentek. Köpni nyelni nem tudtak. Aztán gyorsan elköszöntem és hazaindultam. És ültem és vártam. És nem csörgött a telefon, és nem jött email. Sem üzenet. Se levél. Semmi. Csak a néma csend.

És dühös voltam, és elkeseredett, és kétségbeesett. Az fel sem merült bennem hogy nekik sem lehet könnyü. Hogy esetleg nem találják a szavakat. Fél év telt el így. Talán kicsit több.

Akkor eröt vettem magamon, és irtam nekik pár sort. Egyikük aztán öszintén megírta, hogy sokkot kaptak és nagyon szégyelli, hogy nem jelentkeztek, de nem tudták, hogyan, mit, és biztos jobb lett volna akár egy koszos zokniról is írni, mint sunyin kussolni, de közben sokat gondoltak rám....  akkor végre elindult egy kommunikáció köztünk. Sajnálkozás és vádaskodás nélkül. Csak úgy egyszerüen. Mintha egy kávé mellett ülnénk a régi szép idökben. Nem, ök azóta se csörögnek rám. En hivom öket. De legalább beszélünk. Mert én felismertem, hogy ha nekik nem is annyira fontos, nekem nagyon is az,hogy beszéljünk.

Azt hiszem itt már írtam az Albert Györgyi önéletrajza kapcsán arról, mit gondolok a halál utáni dicsöítésröl. Amikor valaki köztudottan súlyos gondokkal küzdött életében, meghal, és hirtelen mindenki szánakozik, sajnálkozik, meg arról beszél, hogy mennyire szerette.... amíg élt miért nem vette öt körül ez a sok ember szeretettel? Utólag már túl könnyü siránkozni.

Szóval, ahogy az elején irtam - ezt a posztot most magamnak is írom. A saját tükörképemnek is mondom: emeld meg a segged, a telefont, írj, beszélj, mondd el. Mert ez fontos. Nem elég az "azt hittem tudod" hozzáállás. Nem elég úgy csinálni mintha. Ki kell mondani. Tenni, tenni kell. És nem kell feltalálni a spanyol viaszt. Nem kell megmondani a tutit. Viszont nem árt kérdezni. És a másik kérését tiszteletben tartani.