Azt gondoltam, hogy itt, ezen a blogon majd szépen leírok, ha úgy tetszik kiírok magamból mindent. Mindent a maga pöre valóságában ahogy történt, de leginkább és mindenek elött az érzéseket. Az érzések teljes palettáját.

Ez azonban nem nehezebb mint hittem. Es nem azért mert nincs rá idöm. Nem is azért, mert nehéz megfogalmazni.

Egyszerüen azért mert nehéz szembenézni ezzel az egésszel. Nehéz ép ésszel felfogni ami történik.

A minap láttam egy beszélgetést a Péterfy-Novák Évával. Elmesélte, hogy amikor sok évvel az eset után véletlenül szembetalálkozott azzal az orvossal, aki az elsö gyermeke születésekor orvosi hibát vétett, akkor konkréten lehányta a doktor urat. A száján nem jöttek ki a szavak, de a teste azonnal felidézte az emlékeket és azonnal reagált.

Engem is azonnal a hányinger kerülget ahogy próbálok visszaemlékezni. A valóságra. Nem a cukormázra amit köré építettünk, hanem az igazi valóságra. Mert persze jól hangzik, hogy 2019 nyarát nevettem hosszú ideje a legtöbbet, de emögött a sok nevetés mögött bizony rengeteg kín bújt meg. A nevetés a túlélés eszköze volt. Fagyizni mentünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és mosolyogtunk, viccelödtünk, miközben nekem nem volt hajam, és utáltam tükörbe nézni.

Alapból voltak kendöim amiket szívesen hordtam, de azokat amiket konkrétan a rák terápia miatt szereztem be, nem vagyok képes újra felkötni a fejemre. Sokáig itt voltak az összes többivel a kalaptartón egy fonott kosárban. Most hogy bejött a hideg idö, el akartam pakolni a nyári holmikat és elövenni az öszi téli fejfedöket, kesztyüket... stb.

Ahogy levettem a kosarat és belenéztem összeszorult a gyomrom. Fogott velem a világ. Legszivesebben eldobtam volna, ki a szemétbe, minél messzebbre tölem, hogy sose lássam újra, soha többé ne kelljen kézbe venni, és különösen ne kelljen a fejemre húzni.

Pár napja hajat mostam, és úgy gondoltam nem a kistörölközöt kötöm a fejemre, mint mindig, hanem ha már épp ott van, akkor a lányom egyik régi textil pelusát. Neki szoktam azt a fejére kötni hajmosáskor, mert az sok vizet felsziv és hamarabb szárad a haja. Felkötöttem de amikor megláttam magam a tükörben azonnal le kellett vennem. Ugyanaz a borzasztó émelygés fogott el.

Most olvastam Tóth Krisztina novelláját egy régebbi NökLapjában.EGy nö új otthont keres. Találkozója van az ingatlanossal, hogy megnézzen egy házat. Talán épp elvált - gondolja az ingatlanos, mert érezhetöen lappang valami szomorúság a nöben. Aztán mikor belépnek a házba, és az ingatlanos elövesz a zsebéböl néhány lábzsákot azzal a céllal, hogy ne kelljen a cipöt levenni, akkor minden összeomlik a nö körül.

Én ezeket nem veszem fel. Soha többé nem veszem fel. - mondja.

És aztán kibukik belöle, hogy a gyermekét látogatva mindig ügyelni kellett a steril környezetre, és ök tényleg mindent megtettek, és nem silkerült. Nem gyógyult meg.

Látszólag összeszedte magát. Látszólag müködött. Valójában csak alap, rutin üzemmódban létezett, amiböl egy ilyen aprócska momentum, egy lábzsák, teljesen kizökkentette.

Igy van az ember a traumáival. Próbálja elzárni valahová nagyon mélyre. Gyermekkori traumák esetén ez néha olyan jól müködik, hogy az illetö látszólag el is felejti. Nem képes felidézni mindaddig míg egy terápia, vagy valami esemény elö nem hívja és aktivizálja ezeket az nagyon mélyre eltemetett emlékeket.

Három hetente járok kezelésre. 20 napon át úgy próbálok élni, mint egy "teljesen normális" ember. A 20. napon még úgy szoktam elköszönni a munkahelyen, hogy "holnap találkozunk". A kolléganö szokott figyelmeztetni, hogy holnap nem mert nekem kezelésre kell mennem. Es aznap még legalább 10szer kell magamat emlékeztetni, hogy másnap kórház.

Az ember próbál elmenekülni a saját árnyéka elöl, de nem sikerül.