Vasárnap van, és ha vasárnap akkor az nekem edzés nap. Sokszor nehéz elindulni. Nagyon nehéz. Itt vergödök a kanapén, legszívesebben magamra húznék egy takarót vagy kettöt, és inkább szundikálnék még egy kicsit. Eszembe jut milyen sokan lehetnek, akik leginkább így, kanapén heverészéssel töltik a vasárnapjukat. Ehhez képest én kb 11-re összekaparom magam annyira, hogy elinduljak. Épp elállt az esö. Ideális.

De ma már nem futok. Igy is túlteljesítettem minden eddigi éves edzésemet. Hosszú éveken át edzettem úgy, hogy minden évben csak egy konkrét cél lebegett a szemem elött, csak arra és csak addig készültem míg azt el nem értem. IGy általában április-május hónapban elkezdtem lassan, óvatosan a futóedzéseket. Elöször csak 1-2 km-el. Hogy aztán kb augusztusban elérjem a célom. Ez a cél elöször csak 3,5 km volt, aztán fokozatosan emelkedett, és volt amikor elérte az öszi félmarathont. Szeptember elején. És amikor az is megvolt, akkor szépen elpakoltam a futócuccaimat, hogy következö tavaszig rá se nézzek.

Ehhez képest ma november 1 van, és tegnap még majdnem elmentem futni olyan csodaszép idö volt.

Ma viszont nyirkos nyálkás idö köszöntött ránk. Korona vírus járvány és influenza járvány van, én pedig nem kockáztathatom, hogy beleessek valamelyikbe és emiatt halasztani kelljen a kezelést. Igy óvatos duhaj vagyok.

Csupán 2,5 km intenziv sétát terveztem be, és a szokásos nyújtós, gimnasztikás tréninget pár percben.

Igy is majdnem egy órát tartott, és nagyon jól esett. Már éppen újra szitálni kezdett az esö mikor végeztem és hazaindultam.

Látszódik hogy beköszöntött az ösz. Szemmel láthatóan sokkal kevesebben voltak a parkban. Jórészt azok is kutyasétáltatók. Nekik ugye kvázi muszáj menni.

Meg én.

Egyedül, de boldog magányban.

Ez az én választott magányom, amire szükségem van. Ami kikapcsol.

Mikor elkezdödött a terápia többen is megjegyezte´k, hogy ezen az úton bizony egyedül kell végigmenni. Ideális esetben lesznek sokan akik segitenek. Tettleg, vagy csak egy megértö füllel, egy vállal, ahol kisírhatja magát az ember. A diagnózis és a terápia súlyát, a kezelések mellékhatásait viszont egyedül kell cipelni. Sokan vannak az úton. De mindenki útja egyedi és a sajátja.

Nem voltam még az El Camino-n. Más zarándokúton sem. A barátnöm régebben többször pedzegette, hogy egysszer bele kellene vágni. Az ilyen zarándokutak is hasonlóak lehetnek. Találkozásokkal, elválásokkal, segítséggel, de végülis minden zarándok a saját útját járja.

Én is.

A futóversenyekröl viszont van tapasztalatom. Bármennyi résztvevö álljon is rajthoz, a holtpontok mind mind egyediek, és kinek-kinek a saját démonjaival kell megküzdenie míg elér a célba.