Mai túrám helyszíne a belváros és csak azért írom le a mai délelöttöm történeseit, mert az ilyen és ehhez hasonló helyzetek most már másfél éve nálam a mindennapok részévé vált. "Kissé" szét vagyok esve mióta ez az egész elkezdödött.

Örülök ám annak piszkosul, hogy sikerült munkahelyet váltanom, és így már nem kell rendszeresen a belvárosba utaznom. Söt alapvetöen nem nagyon kell utaznom sehova, "csak" a különbözö orvos idöpontokra. Mint ma a nögyógyászhoz. Ami történetesen a volt munkahelyem közelében van.

Gondoltam összekötöm a kettöt, és beugrok oda is. Elhozom végre az utolsó személyes tárgyat is hajdanvolt könyvelöirodás idöszakomból - egy forgó ceruzatartót. Nem mintha különösebben értékes lenne, egyszerüen csak azért mert az enyém, én vittem oda, nekik nincs rá szükségük én viszont tudnám használni. Vagy ha úgy tetszik környezetvédelem és minimalizmus - minek vegyek egy újat, ha itt van ez.

Szokás szerint a tervezett induláshoz képest némi késéssel léptem ki az ajtón, de mivel nagy szerencsémre épp jött a metro mikor az aluljáróba értem, így is pont idöben voltam. Az iroda a negyedik emeleten van, egy meglehetösen ösrégi, rozzant és mini-lifttel a lépcsöházban. Már várt valaki a liftre ezért pillanatnyi gondolkodás után úgy döntöttem inkább gyalog megyek. Maszk ide vagy oda, fö az óvatosság. Már az elsö 5 lépcsöfok után éreztem, hogy ez nem volt annyira jó döntés. Néztem a liftet ahogy csigalassúsággal vonszolja magát felfelé, néztem az órát, hogy mennyi idöm van még, és lépcsöröl lépcsöre küzdöttem fel magam a negyedikre. Sikerült. Közben minden egyes lépcsöfoknál elrebegtem egy hálaimát a jó sorsomért, amiért nekem ide már nem kell rendszeresen bejárnom. Tudom, van lift, de az túl gyakran romlik el, vagy épp nem férünk be...

Az irodában meghallgattam a volt fönököm összes sírámát a corona járvány miatti intézkedésekröl. Kicsit sem zavarta, hogy rögtön megjegyeztem, idöpontra megyek, nem igazán érek rá. Közben kiürítettem és elraktam a régi kedves ceruzatartóm - már legalább 20 éve szolgál engem. Amint megállt a panaszáradtban hogy levegöt vegyen én gyorsan ki is használtam az alkalmat, minden jót kívántam, elköszöntem és leléptem. Várt még rám egy jó 15 perces gyalogtúra a nögyógyászhoz. Itt ugyan szerintem egészen remek a tömegközlekedés, de mint jellemzöen mindenhol máshol, itt is a sugaras rendszer érvényesül. Adott esetben a város másik végére könnyebben eljut az ember, mint a szomszéd utcaba.

Az utcában ráadásul épp lebontanak egy nagyobb épületet, ezért a fél oldal le van zárva. Oda se neki, azért se megyek át a másik oldalra, az idökiesés lenne, inkább lavírozok az úttest szélén. Mit nekem belvárosi forgalom. Aztán mikor egy teherautó suhant el mellettem akkor ezt egy cseppet átértékeltem, és mégis csak átmentem a szemközti járdára. Közben felhivtam a nögyógyászt, hogy szóljak úton vagyok, jövök, nem felejtettem el az idöpontot, ne aggódjanak. Nem mintha ök nagyon aggódtak volna értem. Különben is rendszerint vár az ember minimum fél - egy órát mire sorra kerül.

A nödokim szintén a negyediken "lakik", de itt szuper lift van, ami sebesen repült velem felfelé, és én végre beeshettem az ajtón, és megpihenhettem az elsö széken amit megláttam. A vizsgálatról majd külön számolok be.

Végeztem, megkaptam a papírjaimat, receptet, ajánlásokat, irány a metro. Amint leértem az aluljáróba eszembe jutott, hogy a hormonbogyóra is kellett volna receptet kérni. ÁA, majd felhívom, hátha kiküldik postán, én ugyan vissza nem megyek. Mi van ha nem küldik ki? Be nem jövök még egyszer a belvárosba ha nem muszáj.

Visszamentem. Kértem receptet, megkaptam, újra irány a metro.

Aluljáró, automata, metrojegy... ahogy el akartam tenni a kártyámat, a huzat kifújt egy cetlit a tárcámból, de nem láttam mi volt az. Ha ott volt, biztos valami fontos. Kétségbeesetten és kimerülten néztem a tova-lebegö cetli után. Aztán nagy sóhajtással utána eredtem és a kanyarban meg is találtam. Szerencsére szép, tiszta rendezett a metro aluljáró, nem kellett egy rakás szemét között keresgélnem a saját kis cetlimet, ez az egy hevert ott a földön.

A múltheti állatorvosi kártyás fizetés cetlije. Kicsit sem létszükséglet, erre ugyan kár volt vadászni.

Újra irány a metro, pont bent áll a szerelvény, remek.

Kérjük vigyázzanak az ajtók záródnak.

Remek.

Pont lemaradtam.

Sebaj egy perc múlva már jön is a következö. Alig van rajta valaki. Lerogyok az elsö helyre, istenem végre nyugi, már veszem is elö a magammal hozott NökLapját...

Snitt, felnézek, és nem ismerös az állomás. Nézek jobbra, nézek balra... és már ugrok is az ajtóhoz, hogy kiszálljak - elfelejtettem kiszállni az átszálló állomásnál.

Ezt nem hiszem el! Basszus ezt egyszerüen nem hiszem el, hogy ennyire béna vagyok - dünnyögöm félhangosan, miközben elcsigázottan vonszolom át magam a másik oldalra, hogy visszamenjek. Ott persze pont elindul a szerelvény, hunyorogva nézem a kijelzöt, nincs rajtam a szemüvegem, 4 perc a következöig. Ismét lerogyok az elsö székre.

Felszálláskor elöször is megnézem a metro térképen hol is vagyok, és hány megállót kell visszametróznom. 3 megállót. Aztán keresek egy helyet leülök és koncentrálok, hogy fent ne maradjak ismét (volt már rá példa, hogy egymás után kétszer tévesztettem el a megállót és / vagy szálltam fel az ellenkezö irányba). Számolom a megállókat, figyelek mint egy vadászkutya, közben ránézek a telefonomonra. Átszállok, majd késöbb ismét átszállok, veszettül koncentralva nehogy megint eltévesszek valamit. És végre elérem a célállomást. Folyik rólam a víz, gondosan beöltözök mielött kilépek a novemberi idöbe. Vár a biciklim, most már csak pár perc és otthon vagyok, de jó lesz, istenem de jó lesz. Elsö dolgom lesz hogy leülök enni. Megéheztem.

Dicsöség - hazaértem - végre - hurrá!

Elkeszitem a szendvicsem, megjelenik a férjem.

Paprikát nem vettél? - kérdezi csodálkozva. Megsemmisítö pillanatást vetek rá -Nem. Nem vettem. - és tüntetöleg nagyot harapok a szendvicsböl.

Ö volt bevásárolni, írt üzenetet, hogy paprikát elfelejtett venni, A Lidl nekem pont útba esett. Logikusan az követekezett volna, hogy én majd veszek. Láttam is az üzenetet, de már semmi lelkieröm nem volt még boltba is menni.

Közben eszembe jut miért akartam boltba menni. Nem (csak) a paprika miatt. A lidl mellett van a postaláda, fel kellett volna adni a leveleket. A táppénzes papírom is közte van. Ha 3 napon belül nem küldöm be a biztosítónak, akkor nem kapok pénzt. Ma van a harmadik nap.

De hogy én most fel nem állok az tuti fix. Inkább leülök írni. A mosógép kimosott, a ruha nem szalad el, majd késöbb kiteregetek.

(12 éve élek és közlekedem itt. A betegség kezdetéig nem volt gondom, nem tévedtem el. Azóta viszont szinte minden alkalommal becsúszik valami gikszer. Orvos barát szerint normális. Sovány vígasz. Rengeteg elveszett idö és energia. Egyikben sem bövelkedem.)

Na most már jobban vagyok. Ki is teregettem a kimosott ágynemüt, a második adag is éppen lejár, a terápiás macsek meg itt szuszog a lábam mellett. Az élet szép :-) Szép napot mindenkinek :-)

Ui: úgy döntöttem erre a hétre kipipálom a heti edzést.