November 17 van, terápiás nap. Es a 13-as sorszám sorszám jutott nekem. Az elmúlt napok eseményei után, van bennem némi fenntartás, mit hoz ma nekem ez a szám…

2 napja, vasárnap hajnal 4kor iszonyatos fájdalomra ébredtem. Alig bírtam megmozdulni, olyan erös fájdalom szorította a mellkasom. Kisugárzott a hátamba. Minden apró levegövételnél tovább fokozódott. Nem birtam oldalra fordulni, felülni is csak küszködve. Ijesztö érzés volt. Szívbetegségekben sose éreztem magam veszélyeztetettnek, így elsö körben fel sem merült bennem az infarktus lehetösége. Attól féltem covid. A beszámolók szerint nagyon gyorsan tud romlani az érintettek állapota, akár 1-2 óra alatt is vészesen le tud épülni a tüdökapacitás. Igy nem volt kérdés, hogy azonnal riasztottam a férjem. Ö pedig rögtön hívta a mentöket. Piszok gyorsan kiértek. Épp csak magamra húztam a ruhám, és máris megjelent a kék villogó fénye a függönyön. Egy pillanattal késöbb pedig már legalább 5en nyüzsögtek körülöttem. Infúziót kötött, EKG-t csinált, kórházi helyet intéztek nekem, és már vittek is. A férjem még gyorsan bedobta a telefonom meg egy töltöt a táskámba, átadta a mentösöknek, aztán irány a kórház.

Már útközben csinált a doktornö szív és mellkas ultrahangot, és közölte, hogy nem infarktus, és talán nem is tüdöembólia.

Egy távolabbi kórházba kerültem, a mellkasomra feltették a tappancsokat, gépre kötöttek, kaptam fájdalomcsillapítót, vért vettek….

Fura, hogy az ember mennyire elveszettnek tudja magát érezni pusztán attól, hogy nem tud fogat mosni, vagy egy tiszta bugyit felvenni. Ilyen apróságok exponenciálisan fokozták a nyomorultság érzetemet.

Az eredmények tükrében azt mondta a doktornö, nem valószínü hogy tüdöembólia, de jó lenne csinálni egy ct-t, amire vasárnap nincs lehetöség, meg kell várni a hétfö reggelt. Hozzátette hogy nyugodtan kimehetek a kórház elötti kis parkba, nem muszáj bent senyvedni.

Mivel csodálatosan szép idö volt, és ez a kórház pont az Isar folyó partján van, éltem is a lehetöséggel. REngetegen sétáltak, sportoltak a folyóparton, a vízen kacsák és hattyúk úszkáltak, a fák megsárgult levelei közt szikrázva ragyogott át a nap…. Igazán megnyugtató, kellemes érzés volt kint üldögélni. Aztán az éhség behajtott, és utána már nem tudtam többet kimenni.

Abban maradtunk, hogy bent maradok éjszakára, hétfö reggel megcsinálják a ct-t, és ha az nem utal valami nagyon veszélyesre akkor hazamehetek. A percek csigalassúsággal teltek. Nagyon hiányzott egy tiszta póló és egy kis fogkrém.

Szerencsére az internet remekül müködött és töltö is volt nálam, kétségbeesetten kapaszkodtam a telefonomba, és próbáltam elfoglalni magam, lekötni a gondolataim, ami egyáltalán nem ment könnyen.

Közben a férjemmel sms kapcsolatban voltunk. A kislányom szerencsére nem a mentösök zajára, de kicsit késöbb felébredt, és persze utánam érdeklödött. Apa nem merte neki megmondani, hogy kórházba vittek. Azt hazudta, fáj a pocakom és a wc-n ülök, aludj csak kis manóka. De persze egy gyereket ilyesmiben nem lehet csak úgy átverni. Mikor jön már anya? Meddig ül még a wc-n? – kérdezgette, és végül apa kénytelen volt elárulni, hogy anya most nem jön, mert kórházban van. Innentöl már nem volt alvás. Apa ügyes figyelemelterelésben, a kislányom pedig nagyon okos, nem sírt, de visszaaludni már nem tudott.

Apa éjjeli bagolyként éjjel 1-ig dolgozott, én ugye 4kor ébresztettem, 6kor pedig már fel is keltek. Enyhén szólva is olyan volt mint a mosott sz@r. De ígért füt fát bokrot virágot, játszóteret a gyereknek, csak ö boldog legyen, és ne az anyjával foglalkozzon. Igy a napot jórészt a játszótéren töltötték.

Az sms-ben kapott beszámolók és fotók engem is megnyugtattak valamelyest.

Este átvittek a sürgösségiröl az osztályra. Ott már kaptam törölközöt, fogkefét és fogkrémet. Apró öröm a megpróbáltatások közepette.

A kislányunkat sajnos nem tudjuk kire hagyni, igy vasárnap nem tudott a férjem nekem semmit behozni. Ha együtt jöttek volna, az nagyon fájdalmas búcsút, sok sírást okozott volna.

Éjszakára kértem még fájdalomcsillapítot, de még így sem tudtam oldalra fordulni, hanyatt fekve pedig alig alig tudok aludni, nagyon fáj a derekam. Igy ismét nem sokat aludtam.

Reggelit nem kaptam, mondták, hogy a ct -re éhgyomorra kell menni.

Felöltöztem, kiültem az ágy szélére és vártam. Vártam. És vártam. Egyre türelmetlenebbül. Aztán egy idö után már érdeklödni kezdtem, hogy mégis mikor kerülök sorra, de senki nem tudta megmondani. Kávét és teát sem ihattam, a víz önmagában pedig nagyon kevés volt, úg yhogy már elözö nap is alig aig ettem valamit. Már szédelegve vonszoltam magam és csak az tartotta bennem a lelket, hogy a ct után hazamehetek. Illetve volt még egy szív ultrahang tervezve, de oda már nem kellett éhgyomorra menni.

A CT sajnos valami elváltozást mutatott, a doki szerint erös a gyanu hogy tüdö-áttét. Na ott összeomlottam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik rossznak kellene örülnöm – szívinfarktus, tüdöembólia, áttét…. Mintha ugyan lenne beleszólásom, vagy megválaszthatnám én magam, hogy milyen betegség bújik meg a fájdalom mögött.

Azt mondta mindenképp kell még szív ultrhang és hasi ultrhang, türelem, hamarosan sorra kerülök.

Reggel apa oviba vitte a kislányunkat, bevásárolt és összepakolta a cuccom amit késöbb behozott nekem a kórházba. Sajnos csak az ablakból integethettem neki, mert látogatási tilalom van.

Mikor már lehetett rendesen enni inni, gondoltam hozok magamnak végre egy kávét a földszinti automatából mielött itt összeesek. Ahogy vánszorogtam a lépcsö felé egy szembejövö növér feltartotta a kezét: stop, Covid osztály, nem jöhet tovább.

Az orvosok ápolók die oda mászkáltak a két osztály között egy szál mütös maszkban, se vedöruha, se zsilipkapu, semmi az ég világon. Ráadásul az egyik növér még szinte ránk is szólt, hogy a szobában nem kell maszkot hordani. Nincs az az isten hogy én levegyem – gondoltam magamban. A szobatársamat egy idös bajor nénit szívelégtelenséggel hozták be. Tetötöl talpig fel volt vizesedve, a tüdeje is, csak nehezen kapott levegöt, így rajta nyilván alig alig volt maszk.

Na ott és akkor határoztam el, hogy én itt nem maradok, megyek innen haza amint tudok. Gyorsan visszamentem a szobába.

Délután 3 óra körül jött megint a doki, hogy sajnos nekem ma már nem csinálnak ultrahangot, mert nem férek bele a programba, de mivel a tüdö embóliát nem tudták kizárni, így jó lenne ha mégis maradnék még egy éjszakát. Kizárt – válaszoltam határozottan. Ok, akkor megírom a zárójelentést.

Rögtön hívtam a férjem, mehetek haza, indulhattok értem.

Mire ök felöltöztek és épp indultak volna, megint jött a doki, hogy hát izé, beszélt a föorvossal meg a radiológussal és mégis inkább maradnom kellene. Mondom neki, hogy már úton vannak értem, én ugyan itt nem maradok. Hétfö délután van, kedden egyébként is a klinikán vagyok a saját kezelöorvosomnál, ha kell valami majd ott megcsinálják.

Sikerült. Gyöztem. Este 5 órára végre otthon voltam, megfürödhettem, átöltözhettem és a saját ágyamban hajthattam álomra a fejem.

Persze bennem volt a félsz ezzel a lehetséges tüdöembóliával, és a tüdöáttét lehetösége sem derített jobb kedvre, ráadásul oldalra fordulni továbbra sem tudtam így alvás megint nem sok jutott.

Ma behoztam a tegnapi ct felvételeket, beszéltem a kezelö orvossal, most itt ülök és várom, hogyan tovább. Ha úgy tetszik várom az ítéletet.

Ez a sztori.

A következö posztban pedig arról írok, hogyan próbáltuk levezetni a feszültséget.