Viki.

Így hívták és még csak 35 éves volt.

Nem is ismertem. Mégis teljesen padlóra küldött a hír.

A facebookon jött szembe velem ez a hír. Ne vess meg érte kedves olvasó, de muszáj volt megtudnom ki ö, ezért visszalapoztam a posztjait. Egy csodálatos világ tárult elém. Egy fantasztikus ember. Nö, Anya, Feleség, Alkotó, Kreativ elme.... sok mindent lehetne ráaggatni, de a legfontosabb, hogy élt, szeretett és ezt a szeretetet beletette mindenbe amivel csak kapcsolatba került.

Ananas néven alkotott csodálatos kézmüves dolgokat gyerekek és szüleik örömére. Egy egész világot alkotott meg a csendeskönyveivel, az ujjbábjaival és még sorolhatnám mennyi minden került ki a kezei alól. Mind egytöl egyig nagy gonddal, komoly tervezés, elökészítés eredméneként vált azzá ami - öröm, szórakozás, tanulás kicsiknek és nagyoknak.

Egy ével ezelött derült ki hogy leukémiás. Az egyik legagresszivebb fajta. A posztjaiból azonban nem a kétségbeesés jött le, hanem a hit, a bizalom, a remény, az úgyis megcsinálom, leküzdöm, túlélem, elszántsága.

Még ezután is elképesztöen sokat dolgozott. El tudom képzelni, hogy az alkotásba menekült. Egy olyan mesevilágba ahol nincs semmi rossz, ahol minden és mindenki csupa jóság.

Férje és 3-4 éves kisfia gyászolja öt. Az elmúlt egy évben bizony nagyon sokszor kellett elviselniük anya hiányát. Mert az édesanya sokat volt kórházban. Nagyon sokat. A csontvelö transzplantáció miatt 6 hétig teljesen elzárva élt. De ö mindig csak elöre tekintett. Ez is egy feledat amit meg kell oldani - csak ez volt a mottó.

Január végén még arról írt, hogy februárban remélhetöleg jobban lesz és újraindulhat a webshop. Egy hónappal késöbb a férje András posztolta a szomorú hírt mindazoknak akik ismerték, szerették, csodálták öt magát és várták a kezei alól kikerülö gyönyörüségeket.

Az ember naivan azt hiszi, hogy egy édesanya nem halhat meg míg fel nem neveli és az életben rendben el nem indítja a gyerekeit. Persze tudjuk, hogy elöfordul, de mégis azt hisszük, hogy azok a hirek csak tévedések.

Az ember naivan azt hiszi, hogy aki szeretetet ad az csak szeretetet és boldogságot is kap vissza egész életében.

Az ember naivan azt hiszi, hogy a jóság jót szül.

Az ember naivan azt hiszi, hogy aki élni akar, az élni is fog.

Az ember naivan azt hiszi, hogy akinek tervei vannak az véghez is tudja majd vinni öket.

Most mélységes szomorúság és rettegés fogott el.

Azt érzem mint amikor megtaláltam a csomót.

Akkor rögtön vettem egy éves bérletet a tömegközlekedésre. Mert ugye akinek éves bérlete van, az dolgozni jár, kirándulni jár, az nem lesz tartós táppénzen és nem fog otthon ülni.Pláne nem kórházban.

Es akkor áprilisban rögtön beneveztem egy szeptemberi futóversenyre is. Mert ugye ha bárki azt merné mondani, hogy valami baj van, akkor én csak felmutatnám a nevezésem, és azt mondanám "ÁA, én nem lehetek beteg, hisz nézd, itt a nevezésem, a rajtszámom, nekem futnom kell szeptemberben"

Most egy hónapja nyitottam meg a facebook oldalam. Erre az oldalra a saját kézmüves alkotásaimat szeretném feltölteni. Eladni. A magam és mások örömére, javára. Valami elindult. Valami új. Valami jó. Egy új vállalkozás, Egy uj élet. Egy új lehetöség. Ami reményt adott.

A Viki halálíre ezt a reményt alapjaiban rengette meg bennem. Ö jó ember volt. Sokkal több, jobb mint én. Hogyan lehetséges, hogy mégis ilyen fiatalon kellett távoznia? Hogyan lehetséges, hogy a kisfia anya nélkül kell hogy felnöjön? Hát már semmi sem szent? Egy édesanyát is el lehet csak úgy ragadni a családjától?

Az én lányomat ki vagy mi védi meg?

El vagyok keseredve. Dühös vagyok. És félek. Rettegek.

Drága Viki, sajnálom hogy nem ismerhettelek jobban. EGy csoda voltál es angyal lettél.