Van ez a csodaszép bögrém amit kb 10 évvel ezelött egy kedves baráttól kaptam ajándékba. Csészealátét is van hozzá. Számomra egy igazi különlegesség. Azt gondoltam annyira szép, nem való ez a szürke kis életem mindennapjaiba. Inkább betettem a vitrinbe. Néha kicsit odébb toltam ha valami mást ki akartam venni. Gondolatban mindig megköszöntem ezt a kedves kis csészét, és azt gondoltam hogy majd különleges alkalmmakkor ebböl fogok teázni. De valahogy egyik napot sem éreztem elég különlegesnek ehhez. Különösen nem, mióta megszületett a lányom. Azota méginkább vigyáztam rá, nehogy megsérüljön, összetörjön, valami baja essen. Teltek múltak az évek, és a kis csésze egyre csak várt türelmesen a vitrinben hogy egyszer majd ö is sorra kerül.
Egy szép júniusi napon egy telefonhívás durván belegázolt az én megszokott hétköznapjaimba. A diagnosztikai labor doktornöje volt a vonal másik végén és a biposzia eredménye miatt hivott. Bármennyire is szerettem volna nem meghallani, sajnos kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a csomó a bal mellemben rosszindulatú. Abból is az egyik legrosszabb. 2019-et írtunk ekkor, a lányom még nem volt 4 éves, én pedig még nem töltöttem be a 42-t.
Másfél év rák-terápia következett. Végigcsináltam a teljes palettát - volt kemo, mütét, sugár, majd újabb kemo és végül hormonterápia. Mindezek tetejébe "mellékhatásként" autoimmun tüdögyulladások követték egymást kisebb nagyobb szünetekkel.
Ma pontosan egy évvel vagyok az utolsó tüdögyulladás után, és több mint másfél év telt el az utolsó kemoterápiás kezelés óta. A hormonterápiát elöre láthatólag még legalább 2,5 de valószínübb hogy 4,5 vagy akár még 7,5 évig kell folytatni.
Vállalom. Bármit vállalok, csak ez a rohadék ne jöjjön vissza.
Az elmúlt 3ev alatt sokat veszitettem a teljesítöképességemböl, az enrgiáimböl, az izmaimból. Ugyanakkor nyertem is. Pl életkedvet.
És határoztottan állitom, hogy nem cserélnék senkivel,
Öszinte leszek - ez a diagnóziskor nem volt ennyire egyértelmü. Az én fejemben is ott tomboltak a miért kérdések.
Miért én?
Miért most?
Miért pont ez?
stb.
És akkor most néhány szó arról hogyan is élek mostanság.
Heti egyszer szúrom a reuma elleni injekciót.
24 órával késöbb veszem be a nagy dózisú folsav tablettát.
Heti 3szor szedem a tüdögyulladás elleni antibiotikumot.
Naponta szedem a hormonkészítményt.
Szintén naponta, de havonta csökkenö dózisban szedem a szteroidot a tüdögyulladás megelözése érdekében.
Emellé kalciumot-magnéziumot szedek. Korábban amikor nagy dózisú szteroidot kaptam, akkor még napi szinten káliumot is szedtem.
Ezek mellé jönnek a különbözö étrendkiegészítök pl d vitamin, stb.
Az elején folyton belezavarodtam abba hogy akkor mit mikor kell bevennem, és vajon ma reggel bevettem-e vagy csak akartam... ezért ki kellett találnom valami rendszert. A gyógyszeres levelek jellemzöen 10 szemesek, ezeket félbevágtam. Hétfötöl péntekig egy - egy ilyen fél levél volt kikészítve a konyhapultra. A hétvégékre más metódusban, de szintén ki volt elöre készitve az adagolás. Nekem ez vált be, ez segített, így tudtam beépíteni a mindennapjaimba.A telefonomon különbözö emlékeztetöket állítottam be.
Mára azt mondanám rutinná vált. Egyszerüen itt hevernek a konyhapult feletti polcon a különbözö készítmények és várnak a sorukra. Van amelyikböl naponta fogy van amelyikböl hetente és így tovább.
A szürövizsgálatok is beépültek a mindennapokba.
3 havonta nögyógyász
2 havonta tüdögyógyász
fél évente reumatológus
szintén fél évente mammográfia, mell ultrahang, port öblités,
kb évente hasi és mellkas CT, szív ultrahang, máj ultrahang.
Közben szemészet, fogászat, fülészet, börgyógyász, illetve 3-5 évente béltükrözés.
Próbálom összehangolni, de nem egyszerü. Már csak azért sem, mert tErmészetesen minden szakrendelés a város különbözö pontján található, és különbözö online idöpont foglalási rendszert használnak, A receptekért esetenként külön el kell menni, aztán leadni a gyógyszertárba, ahol megrendelik, és másnap el lehet hozni.
Kétségtelen, hogy némi elörelátást és koordinációt igényel, de nem ez határozza meg az életem.
Sokkal inkább a megélt élmények, célok, tervek, mindennapi örömök.
Ahogy az már a bevezetöböl is sejthetö az én csodaszép kis csészémnek is új szerep jutott.
Már nem a vitrinben unatkozik, hanem minden egyes nap használatban van. Ennek sajnos elég súlyos következményei is lettek. Egyik nap mosogatás közben "ügyesen" letörtem a fülét. Megragasztottuk, de néhány hét múlva újra letörtem, ugyanúgy mosogatás közben. Aztán az éles törésvonallal igen csúnyán elvágtam a kezem. De mindez semmit sem von le a csodaszép kis csésze értékéböl. Egy ideje minden nap különleges. Elég különleges ahhoz hogy ebböl a kedves kis porcellánból fogyasszam el a reggeli és délutáni kávém.
Hasonlóan vagyok a ruháimmal is. Már nem várok különleges alkalmakra ahhoz hogy felvegyek egy-egy szebb kombinációt. Ha úgy tartja kedvem bármelyik mezei kedden felveszem a legszebb szoknyám. Akkor is ha ezzel erösen túlöltözök a munkahelyemre. Már nem érdekel. Évekig hiába vártam a "megfelelö" alkalmakra, közben kihíztam, kifogytam a kedvenc ruháimból - most már hordom öket. Elöfordul, hogy pecsétes lesz, felfeslik, kikopik, kiszakad... de addigra mindnek története lesz. EGy egész élet költözik be a ruháimba ahelyett hogy a szekrénybe eltemetve sínylödnének.
Tárgyakat korábban sem gyüjötöttem. Mindig is azt vallottam, hogy az élmények sokkal nagyobb értékkel bírnak.
Nincs mosogatógépem, nincs ájfonom, nicsenek márkás ruháim és a bahamákra sem járok nyaralni. DE minden napba csempészek valami apróságot ami örömöt okoz. Lehet hogy ez tényleg csak annyi, hogy nyugiban megiszom a délutáni kávém. De ezt ma már örömmel teszem. Divatos kifejezéssel élve - megélem a pillanatot.
Nagyobb hangsúlyt fektetek az emberi kapcsolataimra is. A találkozások , beszélgetések sokkal elörébb sorolódtak a prioritásokban, mint korábban.
Még nem volt hajam, mikor 15 év szünet után összetrombitáltam egy korábbi munkahelyem dolgozóit, akikkel együtt indítottuk el azt a gyárat. Elsö szóra ugrottak. Közülünk a legfiatalabb épp a találkozónk elötti hetekben vesztette el az édesapját és ö mondta ki a legfontosabb szavakat - Srácok, amikor csak tudjuk ismételjük meg ezt a találkozást, mert sose tudhatjuk lesz-e még holnap.
Azóta van egy messenger csoportunk, ahol idönként irogatunk, köszöntjük egymást, vagy megbeszéljük a következö találkozó helyét és idejét. Tizenöt év szünet után most talán szorosabb a kapcsolat mint volt valaha.
IGy vagyok a barátnöimmel is.
Egyiküktöl nagyon sokat tanultam. Én valahogy mindig az ideális pillanatot vártam, a megfelelö alkalmat. Mindenre, Arra is hogy felhívjak valakit, vagy meglátogassam. Most nem, mert dél van hátha épp ebédel, most nem mert vasárnap van, most nem mert már túl késö van... Timi viszont nem igy müködik. Ha van éppen szabad tiz perce, akkor felhív valakit. Például engem. Meg is mondja, hogy figyu épp a metrora várok, van tiz percem gondoltam felhivlak. Aztán mikor befut a szerelvény elköszönünk. Ö nem vár arra mikor tudunk egy órát csevegni csak úgy. Ö értékeli az 5 vagy 10 perceket is. Ö nem vár arra mikor hívom meg gálánsan csilivili meghívóval hozzánk, hanem ha ráér, vagy erre van dolga simán megkérdezi beugorhat-e, itthon vagyunk-e. És természetesen nincs sértödés köztünk akkor sem ha a másik éppen nem ér rá, nem alkalmas, vagy egész egyszerüen nincs kedve.
Igyekszem átvenni ezt a hozzáállást, és nem másokra várni, hanem magamtól kezdeményezni. A spontán dolgok sokszor jobban sikerülnek mint a hónapok óta tervezett találkozók. Ez már többször beigazolódott az ovis szülökkel kapcsolatban is.
Az élményeken túl pedig sportolok. Kocogok. Mindig annyit amennyit épp idöm energiám engedi. A kezelések alatt és után sok szempontot kellett figyelembe vennem. Pl ha délelött lett is volna idöm 5 km-t futni de délután bírni kellett a tempot egy 5-6 éves gyerek mellett akkor inkább nem maxoltam ki az 5 km-t, hanem csak 3-t futottam. Figyelembe kellett vennem, hogy mennyi terhelést bírok el egy nap, egy héten, egy hónapban.
A terhesség után sajnos túl korán kezdtem el nem megfelelö gyakorlatokat végezni,igy a hasizmok nem záródtak össze rendesen. Hosszú évek teltek el és rengeteget romlott az állapotom mire erre rájöttem, Az elsö edzö akihez bejelentkeztem ezzel a problémával, szigorúan napi 30 perc edzést irt elö. Hozzátette, hogy ha ezt nem tudom vállalni, akkor semmi értelme az egésznek. Elváltak útjaink, és én kezdtem beletörödni abba, hogy mindez az én hiibám. Napi 30 perc nyilván nem olyan sok, biztosan én is meg tudtam volna oldani, csak erösebbek voltak a kifogásaim. Ezekböl volt is böven - reuma, izomveszteség, szteroidok, hangulatingadozások, izzadás... stb.
Aztán néhány hónappal ezelött egy facebook videoban arról beszélgettek orvosok és edzök együtt hogy mennyire fontos a rendszeres mozgás krónikus betegségek esetén is. Akkor is ha valaki történetesen csak 200 métert bír gyalogolni, vagy csak 5 percet tornázni. Kezdje el, csinálja, és ha sikerül fejlödnie akkor emelje a tétet. Azóta tornázok is. Sokszor csak 5 percet. De azt vettem észre, hogy ez az 5 perc is sokat segít. Sokkal jobb mint várni arra, hogy mikor lesz idöm, energiám, lehetöségem zavartalanul 30-60 percet mozogni.
Még olyan is elöfordul hogy a munkahelyemen kikapcsolódásképpen megcsinálok néhány gyakorlatot. (MEgsúgom piszok sokat vagyok egyedül)
Elengedtem azt a tervet, hogy nyár végére 10 km-t fussak egyben. De ma sikerült megemelnem a távot, és a szokásos 5 km helyett ma már 6-ot kocogtam. Es úgy döntöttem, nem baj ha esetleg sosem érem már el a 10 km-t, azzal is kiegyezek ha a heti egyszer 5 km-t sikerül teljesíteni. Mondjuk még vagy 40 évig. ha ha ha
Szóval úgy érzem magam mint az a bizonyos csorba csésze.
Nem vagyok tökéletes.
Vannak hiányosságaim.
Sérülékenyebb is vagyok. Testileg, lelkileg, egészségileg egyaránt.
Kicsit jobban oda kell rám figyelni, mint pl a csésze letört szélére, de még mindig használható vagyok.
