Pár nappal ezelött a 45. szülinapomat töltöttem. Egy ideje már más jelentöséget tulajdonítok a szülinapoknak. Másképp élem meg a saját ünnepeimet. Élményeket próbálok gyüjteni. Ez kétségtelenül fárasztóbb és idöigényesebb módja az ünneplésnek mint valami kézzel fogható ajándék, esetleg egy csokor virág.

Apropó virág. Kétségtelenül csodaszépek tudnak lenni, illatosak is a virágbolti virágok. (A szupermarketekben kapható kész csokrokat most inkább hagyjuk). Viszont a szívem szakad meg értük mikor alig pár nap elteltével kénytelen vagyok a bio konténerbe dobni öket mert elhervadnak, tönkremennek, uram bocsá ´bebüdösödnek.

Az élményeket viszont nem veheti el tölem egyelöre senki. Majd egyszer az Alzheimer. De remélem az csak sokára vagy egyáltalán nem jön. Addig is velem maradnak. Nem csak az emlékeimben, hanem a zsigereimben. Olykor az izmaimban is. 

Ezúttal egy görkori túrával leptem meg magam. Mivel ez egy városi ingyenes rendezvény nem is került semmibe. Csak idöbe. Este 21töl több ezren vettek rajta rész, köztük ezúttal rengeteg lány, nö, asszony, anya... és gyerekek. Ebben a programsorozatban ez volt a leghosszabb táv - összesen 23 km. Ezért is volt számomra oly meglepö a résztvevök ilyen magas száma, föleg hogy ilyen sok kicsi gyerek is indult. És milyen ügyesek voltak! Csak tátottam a számat ahogy mentek, hösiesen küzdötték át magukat az akadályokon, amikböl böven kijutott - számtalanszor kereszteztük a villamosok útját. Habár a villamossinek az út síkjába illeszkednek, azért itt - ott komolyan oda kellett figyelni az áthaladással / átlépéssel. A lejtöket is abszolút profi módon abszolválták. 

Èn végül 17 km-nél egy metro megálló közelében kiszalltam és hazametroztam. Addigra már mérhetetlenül elfáradtam és nagyon késö is volt. A mezöny valami oknál fogva némi késéssel indult, aztán több helyen is kénytelenek voltunk megállni - néha a forgalom miatt, máskor a mezöny többi részének bevárása miatt, vagy egész egyszerüen összeszükült a rendelkezésünkre álló út. Igy jócskán elmúlt már 23 óra mikor felszálltam a hazafelé tartó metróra. Fáradtan, izzadtan értem haza. Egész nap dolgoztam, fárasztó napom volt, de nem hagytam volna ki. Még másnap is meglehetösen takarék-üzemmódban müködtem. 

A legjobb egyébként ebben a programsorozatban, hogy innen senkit nem néznek ki sem kora, neme, vagy öltözéke miatt. Egyszerüen csak jó együtt gurulni. Összeköt minket a közös rezgés. Mind mások vagyunk és mind ugyanarra a fílingre kapaszkodunk fel, és egy közös gurulásban egyesülünk. Jó lett volna, ha van mellettem ismerös. Egy barát. Valaki a régi csapatból akikkel egykoron együtt koptattuk a kisvároska aszfaltútjait és csináltunk mindenféle örültséget. Én pl rendszeresen beszemtelenkedtem éjjel az ipari parkba, a gyárterületekre és önmagamhoz képest vadul száguldoztam az üres utcákon miközben a rock nagy öregjei dübörögtek a fejhallgatómban. Ezek az emlékek törtek rám most 20-25 év távlatából. 

Manapság már óvatos duhaj vagyok. Nem kockáztatok. És sajnos hamar elfáradok. Manapság már annak is örülök ha egyetlen órát képes vagyok szünet nélkül végigtolni 8 keréken vagy adott esetben a jégen. Változnak az idök. Sokat töröm a fejem azon hogy össze tudnánk e hozni az ezerfelé szétszéledt régi csapatot valahol valamikor egy nosztalgia túrára. Vajon müködne? Vajon egymásra találnánk? Vagy túl sokat változtunk? Visszajönne még a "fél szavakból is értjük egymást" jelenség, vagy már nem is egy nyelvet beszélnénk?

Két évvel ezelött összetrombitáltam azt a csapatot, akikkel több mint 15 évvel ezelött együtt küzdöttünk egy induló cégnél az indulás nehézségeivel. Azóta már több találkozó is létrejött, egytöl egyig remek hangulatban, sok nevetéssel. Nem bántam meg, hogy életrehívtam, és hagyományteremtö jelleggel megszerveztem az elsö Küpper-Treff-et 2020 jnauárjában. 

Szerencsénk volt, akkor még éppen nem voltak korona korlátozások. Mindenki ráért, vagy úgy csinálta hogy ráérjen. Mindenki ott volt, ahonnan indultunk. Az is akinek 2 héttel korábban a karjai közt halt meg az édesapja hátsófali infarktusban. Az is aki épp csak felépült a veserákból. Az is akinek munkahelyi nehézségei voltak. És én is akinek akkor épp nem volt haj a fején csak egy rózsaszín kendö. Mindez nem hogy nem szegte kedvünk, hanem sokkal inkább arra sarkallt mindannyiunkat, hogy minél több idöt energiát szánjunk ezekre a találkozásokra. 

A legfiatalabb fiú mondta ki a legfontosabbat:

"Srácok, sosem tudhatjuk lesz-e még holnap, ha csak lehet jöjjünk össze. Mióta apám a kezeim közt halt meg azt gondolom nincs mire várni."