A helyzet az, hogy helyzet van. Nem is kicsi.

Augusztus 5. van, en ma lettem 42 éves és egy héttel vagyok az elsö kemo után. Mellrák.

Szóval az van, hogy anya egyelöre jo darabig nem fog futni.

Este 8 óra van, próbálom összekaparni magam egy kisebb idegösszeomlásból. Nem könnyü. Söt kibaszott szar az egész. Az elmúlt évek elcseszett szülinapjai után, ugy gondolatm idén rendesen belecsapok a lecsoba és tisztességesen megünneplem. Mármint hogy saját magamat. De elkezdtem fázni. Mértem egy testhöt. 37. Aztán 37,3. A múlt héten a kórházban azzal engedett haza a doki 38-nál azonnal menjek be. Keresem a rohadt papírt amivel hazaengedtek, amin rajta kell legyen a telefonszám amit ilyenkor hivni kell. De persze sehol sem találom.

Mindegy. Felhivom a központot és kérem az osztályt. o-o-o, mondja a kedves növérke és bennem kezd felmenni a pumpa. Majd gyorsan hozzateszi: nyugi, 37 még nem gáz, de ha feljebb megy akkor irány a kórházi ügyelet. Söt, ha már most rosszul vagyok és úgy ítélem meg hogy emelkedö a testhöm akkor már indulhatok is. Majd intéznek nekem egy ágyat éjszakára.

Na fasza.

Lerakom a telefont, próbálom magam összeszedni. Rendezkedek. Pakolok. Keresem a rohadt papirokat.

A kislányom kérdez valamit.

Nem tudom, várd meg apát, mindjárt jön.

De újra kérdez. És újra.

Én meg nem birom tovább.

Orditok. Orditok ahogy a torkomon kifér, és bögök mint az állat.

Zokogok. Nem tudom és nem is akarom abbahagyni.

Elegem van abból hogy nyugodtan és türelmesen türjek.

ELÈG

ELÉÉÉÉÉÉGGGGGGG

A fasz kivan a sok kurva kibaszott szarsággal.

A fasz kivan a sok gondolkodj pozitivan üzenettel.

És a tököm tele van a lesajnáló tekintetekkel miközben azt mondják - sikerülni fog.

Mi a faszért kell ezt nekem végigcsinálni?????????

MIÉRT????

Annyi minden mást lehetne csinálni.

Nyaralni. Vagy egyszerüen csak lenni. Játszani. Futni.

Ja pl kifutni a világból.

Elfutni ettöl az egész szarságtól ami a következö cirka 1 évet át fogja szöni.

MINDEN KIBASZOTT NAPOT GYÜLÖLÖK AMIKOR EZZEL A ROHADÉK HÁROMBETÜSSEL KELL FOGLALKOZNI

Rohadtul nem voltam rá felkészülve hogy ez rögtön az elején ennyire átkozottul nehéz lesz.

Tele vagyok dühvel. Kétségbeeséssel. Kételyekkel.

Haragszom a világra.

Haragszom önmagamra.

Haragszom a szüleimre.

Haragszom a férjemre.

Tombolni kellene.

Örjöngeni.

Ököllel verni a falat.

Izzé porrá zúzni mindent.

És átkozódni.

Aztán leguritatni egy jo sört, egy-két felest és begyürni egy fél csokitortát.

Közben hazajött a férjem. - Megörültél? Halálra ijeszted a gyereket, azonnal fejezd be.

Hát pont menj a picsába te is, baszd meg.

Nem érti. Hogy is értené, Egyébként sem áll a helyzet magaslatán ha empátiáról van szó.

Szóval itt vagyok 42 évesen, szülinaposan egy daganattal a bal mellemben.

Innentöl tovább ezt a blogot arra fogom használni hogy kiírjam magamból ezt az egész szarságot.

Egészen márciusig kell visszamennem. Akkor kezdödött minden.

Vagy inkább a gyerekkoromban.

Vagy tíz évvel ezelött.

Vagy mit tudom en.

Lehet hogy már a születésem elött a csillagokban meg volt írva?

Fingom sincs. Sose fogom megtudni.