Augusztus 19-en reggel a bepakolt kisböröndöt magam után vonszolva elballagtam elöbb a háziorvoshoz a beutalóért, majd határozott léptekkel megjelentem az onkologia folyósóján. Mintha csak egy szálloda recepciójára érkeznék bejelentkezni. Még mosolyogtam is magamon, nahát megy ez, lehet ezt emelt fövel is csinálni. Visszaemlékeztem az elsö alkalomra, amikor sirva üldögéltem itt, bizonytalanul, kétségek között.

Ott ültek az "újak" a növérszoba elött. Akik elöször jöttek. Összeszoritott térdekkel, hajlott háttal, a kitöltendö papirok fölé hajolva. Szemük tele aggodalommal, kétségbeeséssel. De nekik legalább volt kiséröjük. En egyedül érkeztem. Sebaj. Majd csak lesz valahogy.

Azonnal kaptam szobát, ágyat. Épp csak betettem a böröndöt a szekrénybe, megtörtént a vérvétel, már szóltak is hogy mehetek mrt-re. Na ekkor már sokat vesztettem a magabiztosságból. Keserü szájízzel emlékeztem az elözö mrt-re, és már elöre féltem. Nem a fájdalomtól. Fájni nem fájt. Egyszerüen borzasztó volt a kattogó gépben fél órát hasonfekve küzdeni. Most is ez várt rám. Azzal a különbséggel, hogy a bal mellemben félidötöl fura fájdalomszerü rezgést éreztem. Fogalmam sem volt mennyi volt még hátra a vizsgálatból. Egyre türelmetlenebb lettem. Es már nem csak gondolatban, hanem hangosan is mondogatni kezdtem, csak ugy magamnak mormolva: picsába, legyen már vége, LEGYEN MÁR VÉGRE VÉGE!!!

Egyébként a vizsgálat háttere az, hogy az elsö mrt-n találtak még egy csomót. Amit két hete megjelöltek egy újabb clippel. Ezen az uj mrt-n ellenörzik hogy tényleg a jó helyre került-e a clip, a jelölö.

MEggyötörve keltem fel a vizsgálóasztalról. Visszamentem az onkológiára.

- Hahó, itt vagyok, mrt pipa, merre tovább?

- Mára ennyi, várjuk a vérkép eredményét, aztán jön a kemo.

Oké, visszamentem hát a szobába, de még le sem ültem mikor jött az ápoló. - Van egy jó hírem, mehet röntgenre.

Hurrá.

Irány újra az elsö emelet, a félelem pedig egyre kúszott fel a torkomba. 3 héttel ezelött a röntgen vizsgálatnál eröszakolták bele a tüt a port-ba a kemohoz, és hát hogy is mondjam, semmi kellemes emlékem nincs róla. Sirtam.

Féltem nagyon, hogy most is ez vár rám. Szerencsére nem. Csak mammográfia és ultrahang.

Fiatal dokinö csinálta az ultrahang vizsgálatot, de sehogy nem sikerült felfedeznie a 3 berakott clipset. Hivta a felettesét. Közben kiderült, hogy az erdeményeket nem is az én nevemhez mentette el, igy kezdhettük elölröl az egészet.

Ujabb hurra.

A clipseket végül a felettes se találta meg. Végül azzal zárta le az ügyet: lényeg hogy semmilyen más paológiai elváltozást sem talált, részéröl ennyi. A clip meg biztos jól van ott ahol van.

Végre beköltözhettem a szobába, kipakoltam, ebéd, és délutánra megérkezett a piros lötyi is, kezdödhetett kezelés.

Meglepöen jól viseltem. Estére azért romlott a közérzetem, de szerencsére nem annyira mint elsö alkalommal. Talán az is közrejátszott hogy most külön figyeltem rá, hogy minél többet igyak, és gyorsan ürüljön ki a szervezetemböl ami nem oda való.

Az éjszaka igy is elég nehezen telt. Két altató ellenére sem sikerült pihentetöen aludni.

Még elsö nap összeismerkedtem Tinaval. EGy 56 éves nö, áttétes gyomorrákkal. Es tele életörömmel, vidámsággal, egyfajta vagabundsággal. Azonnal szimpatikus lett. Ezen az elfekvö osztályon igazi felüdülés volt vele találkozni. Jókat beszélgettünk. Végre valakivel ki lehetett mondani, hogy az egész egy rakás szar. Akivel öszinte lehettem, és nem kellett visszafogni, moderálni magam. Kifejezetten jól esett.

Most kicsit megpróbálok kimozdulni itthonról.