Mikor elkezdtem erröl az egészröl írni elhatároztam hogy nem fogom magam visszafogni, sem moderálni, sem cenzúrázni.

Igy aztán itt és most megmondom öszintén, hogy érzések, indulatok viharában élem a napjaim. TEle vagyok dühvel, haraggal, keserüséggel, elkeseredéssel, kétségbeeséssel, fájdalommal...

Különösen az elején volt ez nagyon intenziv. Mára jócskán alább hagyott. De aludni továbbra sem tudok. Amint lefeküdnék jönnek a gondolatok, vádak, harag, düh...

Haragszom a világra, a szüleimre, a férjemre, a barátokra.... és haragszom magamra. Amiért hagytam, hogy mindez megtörténjen velem. Hagytam hogy ide jussak. Miért? Mégis mi a francért? Milyen lúzer az aki hagyja kinyirni magát?

Elolvastam Edith Eva Eger könyvét: A döntés. Fanasztikus irás. Példaértékü amin ez a nö keresztülment és amilyen öszinteséggel ír a küzdelmeiröl.

Most pedig Albert Györgyi könyvét olvasom a depressziójáról.

És ijesztö. Minden szava rémisztö.

Mintha én írtam volna. Gyorsan hozzáteszem, hogy messze nem vagyok sem voltam olyan rettenetes állapotban és annyira mélyen mint ö. De a kiindulópont nagyon is megvan hozzá bennem.

Ö 41 éves volt mikor megjelent a könyve, 44 évesen pedig már meghalt.

Én 42 vagyok.

Már tudom, hogy a munkám nem jelent örömet számomra.

Már tudom, hogy a párkapcsolatom régóta nem jelent örömet számomra, sokkal inkább szenvedés.

Már tudom, hogy ez a lakás amiben élek rettentöen nyomasztóan hat rám.

Már tudom hogy egy csomó minden nyomaszt a gyerekkoromból, illetve a kamaszkoromból és az azóta eltelt évekböl.

Már tudom, hogy irtózatos szeretethiányom van, de nem fogok könyörögni a szeretetért.

És most az a kérdés mihez kezdek mindezzel. Merre tovább? Mi legyen az elsö lépés?

Ezekre a kérdésekre még nem tudom a választ. Pedig régóta foglalkoztatnak. Már nagyon régóta.

Albert Györgyinek nem sikerült helyre tennie az életét.

Nekem vajon van még esélyem? Kapok hozzá idöt?