Második napja vagyok itthon. Déleött elmentünk kicsit itthonról. Még egy fagyi is becsuszott. Ebéd, aztán kis heverészés mesenézéssel. A csipet csapat elhuzott a játszóházba én meg vergödtem még kicsit a kanapén. De nem birtam sokáig. Felkeltem és nekiláttam takaritani, pakolni. Ez van.

Közben hallom hogy újra és újra csippant egyet a telefon. Jönnek a "hogy vagy" üzenetek. Fárasztó tud lenni. Söt több annál, már idegesitö. Minden egyes nap, egyesével. Képtelen vagyok minden egyes nap irni, reagálni ezekre az üzenetekre.

A szüleimnek pár napja elküldtem Szentesi Éva irását, amiben a rákos betegek hozzátartozóinak ad egyfajta használati utasítást. Az elsö pont pontosan arról szól, hogy ne kérdezgesd állandóan hogy hogy van. Erösen az az érzésem, el sem olvasták. Azóta is rendithetetlenül minden egyes nap menetrendszerint jön a "hogy vagy" üezent. Nem birom.

Felmerült ez a téma betegtársakkal a kórházban. A szobatársam egy idösebb egyedül álló néni volt. Nincs családja de sok jó barát veszi körül akik sokat segitenek neki. Cserébe egyik nap meghíva a barátait a sörkertbe köszönetképpen. Szerintem kedves gesztus. És mindenki számára kellemes kikapcsolódás lehetett.

Tina egészen másképp reagált. Elmondta hogy sokan és sokat segitenek neki, de ez sokszor nagyon terhes a számára. Nem is annyira a segitség, hanem inkább a hála amit mintegy törvényszerüen érzenie "kell", és újra és újra köszönetet mondani. Azt mondja kifejezetten nehézére esik sokszor kimondani: köszönöm. Néha inkább bújkál. Inkább nem teszi ki a lábát a lakásból csak ne kelljen összetalálkozni a segitökész szomszédokkal.

Egy biztos - és ezt én is maximálisan belátom és beismerem - rohadtul nem könnyü ebben a helyzetben senkinek. A betegnek sem, és a környezetének sem.

Mindig egy film jut eszembe erröl - Meg Ryaen és Alac Baldwin föszereplésével a Ha a férfi igazán szeret. A nö alkoholista, a férje pedig segiteni akar neki, rajta. Minden áron. És nem tud. És ezzel nem képes megbírkózni. Míg végül mindenki megtalálja valahogy a helyét, mégpedig a sorstársak között. A nö a szenvedélybetegek között talál megértöre, és végül a férfi is bekapcsolódik egy önsegítö csoportba, ami szenvedélybetegek hozzátartozóiból szervezödött.

Bárki bármit mond, max az tudja mit jelent ez az egész aki maga is keresztülment ezen. És még az sem jelent mindent - hisz mások a mellékhatások, mások a reakciók, másként éli meg az ember.