Szakadó esöre ébredtem, már reggel 6 elött és nem tudtam visszaaludni. Pedig úgy hiányzott minden perc alvás mint egy falat kenyér. Nem is, inkább mint az oxigén a szervezetnek.

Fél 9re értem be, kaptam ágyat, a szobából pedig éppen kiköltözött a szobatárs. Igy egyedül lettem. Szupi. Persze pihenni így sem tudok. És ebben csekély szerepet játszik az ablak alatt zajló épitkezés. Nem bírom a kórház szagát. Nem bírom az étel szagát. Nem akarok itt lenni. Haza akarok menni.

Persze nem lehet. Itt kell maradni és várni. Ez a nap erröl szól. Telnek az órák. Szerencsére egyedül vagyok, a szobatárs már reggel hazament. Zenét hallgatok, írogatok, jegyzetelek, chatelek az ismerösökkel.

Délután 4 is elmult, még mindig semmi. A növérszobában érdeklödök, utánanéznek, és megtalálják a nevemre szóló tasakokat. Indul a banzáj. Elöször az émelygés elleni 2 decit nyomják belém, utána, következik a 2 decis sóoldat. Mikor az is lefolyt elkezdek keringeni az infuziós állvánnyal a folyosókon mint valami kísértet, keresem a dokinöt. A "cuccost" csak ö indíthatja el. Meglepöen gyorsan folyik, az egész program alig több mint egy óra alatt lefutott. Ülök a kisasztalnál, nézek ki az ablakon. Egész nap szürke esöfelhök uralták az eget, és úgy tünt ma már nem is látjuk a napot. DE most eltüntek. Süt a nap. Az ablak alatt befejezik a melót az épitömunkások és elcsendesedik minden. Az egész horizont narancsos vörösbe öltözik ahogy megy le a nap. Fotókat készitek az ablaküvegen keresztül. Tiszta hülyeség, egyik bénább mint a másik. Homályos, maszatos. Azért csak kiteszem a facebookra. Giccsnek. Apró béna örömök, miközben várom a hülye kemo hülye mellékhatásait.

Untakozok. Tök gáz. A hétköznapok forgatagában az ember mindig csak egy kis nyugira vágyik. Meg persze idöt szeretne olyan dolgokra amike különben nem jut. Pl olvasni. Mármint úgy igazán. Könyvet. Nem csak úgy minden második sort az online media cikkeiböl. Hanem valóban elmerülni.

Tessék itt van, nesze neked idö, most olvashatsz baszdmeg. Mondom magamnak. Már negyedjére teszem vissza a kis szekrényre a könyvet. A NökLapját. A rejtvényújságot. Egyik sem köt le.

Fura ez a strukturálatlan céltalan semmittevés.

Éjszakára kérek altatót. Megint csak egy felet kapok. Nem lehetne esetleg,... ? Majd az éjszakás eldönti. Az éjszakás megkegyelmez nekem és kapok a fél tabletta mellé még egy egészet. Hihetetlen. Csodálkozva nyújtom felé a fél bogyót, de csak legyint: - Elég nagy gyerek már, majd eldönti mit és mennyit vesz be.

Második nap.

Minden jel szerint aludtam. Ébredéskor itt találtam a reggelre kikészitett gyógyszereket, de éjjel nem ébredtem fel rá mikor behozták.

Már két órája rágcsálom a reggelimet. Enni kell, kéne, én is tudom, de valahogy nem csúszik. Még jó hogy hoztam szölöt. Meg narancslevet. Jéghidegen, úgy az igazi.

Össze is kellene pakolni. Már dokinéní már behozta a zárójelentést. Amint lecsorog a mai adag mehetek haza. Lehet hogy már délben otthon leszek?

Grüne Damen - egy kedves idös önkéntes hölgy látogatott meg minket. Idöközben lett szobatársam. Egy román származású asszony, vastagbélrákkal. Egyidösek vagyunk, neki 5 gyereke és már 5 unokája van. Szerencsés. Gondolom magamban.

Ami pedig az önkéntességet illeti - nagyon jó dolognak tarom. Errefelé sokan csinálják. Én is sokszor gondoltam rá, valahogy nekem ez mégsem megy. Fura.

Szóval az van, hogy itt aki nyugdíjba megy az rendszerint még remek egészségnek örvend és szeretne kezdeni magával valami értelmeset. Ismertem olyat aki akkor tanult meg vizisielni. De sokan vannak akik 70-80 fölött még simán önkénteskednek. Ez a néni halvány zöld köpenyben kórházlátogató. Mármint a betegeket látogatja minden kedden. Ha kell a büféböl hoz valamit, ha kell újságot szerez, beszélget... ilyesmi. Tölünk is kérdezi miben segithet. Mosolyogva megköszönjük, de mindenünk megvan. Elég egy fél mondat, egy óvatos kérdés, és a néniböl dölni kezd a szó.

A férje rákos volt, vastagbélrákkal. Itt halt meg ebben a kórházban. Minden bejárt hozzá. De a férje erös makacs ember volt. Hosszú évekig küzdött a betegséggel és amig csak bírt teljes életet élt, nem kért a szánalomból, nem akart segitséget. CSak a legvégén, mikor már talán tiltakozni sem tudott. Mikor meghalt a néni úgy döntött, hogy a végtelen tenniakarásával és segítökészségével kezdeni szeretne valamit. Ha a férje nem engedte ebben kiteljesedni akkor majd másoknak adja ezt a képességét. Itt lakik a kórház mellett, kézenfekvö vol hát, hogy ide besétált. Rátalált erre a szervezetre - Grüne Damen - és azóta minden kedden fix programja van. A sors úgy hozta, hogy pont az onkológián. És gyakran pont abban a szobában akad tennivalója ahol a férje elhúnyt. Azt mondja öt nem zavarja, söt inkább közelebb érzi magához a párját ezáltal. Mintha  a falakban még ott lenne egy darabka a lelkéböl.

Kedves benyomást kelt, kiegyensúlyozott, tökéletes a frizurája, a sminkje, ápolt, frissen lakkozott a körme - nagyon megnyugtató a jelenléte. Jó volt vele beszélgetni. Most megy mert sokan vannak még az osztályon.

Nálam pedig 10kor elkezd csepegni az elsö tasak. Lassan, remegve esnek le a cseppek. Érthetetlen miért folyik ilyen lassan. Tina mesélte, hogy ö huncutul fel szokta csavarni a kemo sebességét mikor nem látják. Én is megpróbálom, de nem érek el vele semmit. Hosszu hosszu órák következnek. Folyamatos telefonkapcsolat a férjemmel. Végre tudok neki valami idöpontot adni - 3ra jöhetnek értem. Már épp indulnának otthonról, mikor megjelenik a növérke egy literes elektrolit oldattal. Az még legalább egy óra. Fasza.

Azt monjda már az is jó ha a fele lefolyik egy óra alatt. Az elektrolit jó dolog, nem tiltakozok, de csalódott vagyok nagyon. Szólók a férjemnek. A gyerek is csalódott. Na ettöl még szomorú is leszek. 4 órakor a növérkével együtt türelmetelnül várjuk hogy végre lecsurugjon az utolsó csepp is. Közben nagy büszkén mutogatom neki a szombati futóverseny képeit. Öszinte csodálattal néz rám, bíztat, támogat. Állati jól esik, hogy nem mondja mekkora hülyeség már két kemo között fuóversenyre menni. Itt ez nem szokás. Nem ítélkeznek. Meg persze tudják mennyire fontos a cél, a terv, hogy a beteg ember maradjon. Kiveszi a tüt, leragaszt, elköszönünk.