Pár nappal ezelött zenékröl írtam. Tegnap egy filmet néztem meg. A remény rabjai. Tim Robbins-sal és Morgan Fremann-el a föszerepben. Nem mellesleg Stephen King ötlete nyomán. Ifjúkorom kedvenc írója volt. Sajnos regényeket már régóta nem vagyok képes olvasni.

Mindegy, most nem erröl akarok írni. Hanem a reményröl.

Kaptam egy reménytelenségi skálát, hogy nézzem meg, és gondolkodjak el rajta mennyire vagyok reményteli vagy reménytelen.

Szerintem egyáltalán nem vagyok reményelen. Hogy mennyire vagyok reményteli, az talán egy másik kérdés. Avagy, ahogy Erikson írta A helyzet reménytelen de nem súlyos.

Reménykedem. Még szép, mi mást is tehetne az ember ebben a helyzetben. Teszi amit az orvosok mondanak, meg amit úgy gondolom, meg amit a neten olvasott, meg mit tudom én, és közben reménykedik.

Forgatókönyveket gyárt. Mindenféle verzióra. Számolgat. Hogy vajon hány év jut még és az mire elég. Miket kell elintézni ma, holnap, a jövö héten, egy fél év múlva... stb.

Terveket szö. Kirándulásról, tanulmányokról, vágyakról, ábrándokról...

És reménykedik, egyre reménykedik. A nap holnap is felkel, de látom is?

Anya mindig veled lesz. Ezt ígértem a kislányomnak mikor megszületett és ezt mondom azóta is minden nap.

Reménykedek. Sokmindenben. Abban is hogy látom öt felnöni.

De legföképpen abban, hogy neki soha semmi kínt nem kell megtapasztalnia.

Mikor a hasi-mellkasi ct-re mentem, nagyon váratlanul ért a fájdalom ahogy elkezdték belémpumpálni a kontrasztanyagot a kézfejembe szúrt tün keresztül. Az egész vizsgálatot végigbögtem. Folyamatosan azt hallgattam a hangszóróból, maradjon nyugton és ne mozogjon. A fájdalmat kibírtam volna sírás nélkül, nem volt az olyan vészes. De a gondolatba kis híján beleörültem, hogy ilyen és még ettöl durvább vizsgálatokon gyermekeknek is nap mint nap kereszül kell menniük. Es anya vagyok. Ha gyerekekre gondolok, akkor elsösorban a sajátomra. Hogy neki soha ne legyen része szenvedésben. Sem testileg sem lelkileg.

Remény.

Akik súlyos betegség diagnózisát kapják (nem csak daganatos betegségekre gondolok) azok mind a remény rabjai.

Vizsgálatok, terápiák, mütétek, ... köztük a végtelennek tünö idö, amig az ember az eredményekre vár és reménykedik.

Amikor eljön a nap, hogy végre azt mondja az orvos: kész. Akkor sincs vége. Ha a mindennapokban nem is, az agy egyik hátsó kamrájában ott lakik a gondolat, hogy 3 hónap / fél év / egy év múlva újabb kontroll, és újabb várakozás az eredményekre... rettegés és remény egyidejüleg... idöröl idöre, ismétlödve

A film egyébként zseniális. Érdemes megnézni.