Büntudat.
Ez életem legmeghatározóbb érzése. Ameddig vissza tudok emlékezni a korai éveimre, már ott is jelen volt.
Büntudatom volt amiért élek.
Lehet ezt boncolgatni, hogy mennyire vártak, terveztek, akartak engem, vagy mennyire pusztán csak ez volt a "normális". Ezt nem itt és nem most fogom kifejteni. Most másról akarok írni.
Ma elhagytam a kislányom egyik plüss állatát. Ö még észre sem vette, és nagy valószínüséggel nem fog padlót fogni emiatt. Én viszont teljesen kész vagyok. Ordítani tudnék. Föleg, hogy pontosan tudom hol mikor és hogyan hagytam el. Es egyértelmüen az én hibám. Nincs mentségem. Túlságosan el voltam foglalva magammal. Akartam egy tökéletes fotót magamról, csak magamról. Ezért a kezemben lévö cicát a hátam mögé rejtettem, ´es persze ott is hagytam.
Az, hogy totál ki vagyok bukva, azért van mert, az én világomban a plüssöknek (ill. csaknem minden tárgynak, elölénynek) lelke van. Gyerekként (de még ma is) úgy vigyáztam a játékállataimra, mintha élnének. Nem csupán szeretgettem öket, hanem pl. ha betettem egy táskába, akkor tuti, hogy a tetejére és nyitva hagytam a táskát, hogy kapjon levegöt.
Már felnött emberként még mindig magammal hurcoltam az egyik kiválasztott plüssöt. Mármint nem a munkahelyemre vagy ilyesmi, de utazáskor, vizsgákra mindenképpen elengedhetetlen kellék volt. Együtt tanultam vele, abban a tudatban, hogy ö mindent magába szív és a vizsgán majd súg nekem. A vonaton felültettem a vállamra, hogy nézelödni tudjon. Ez vagyok én. Van akinek beteges, van akinek infantilis. Mindegy is.
Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy az én világomban az elveszett plüss most épp valahol sínylödik, esetleg ázik, fázik, vagy talán ki is dobták. Mindenféle rémképek vannak elöttem, amit teljesen kikészit. Csak reménykedni tudok benne, hogy aki megtalálta az szeretettel bánik vele.
Van annak már vagy 8 éve mikor egy ismerösöm szájából elhangzott a fenti mondat: "Megengedem magamnak, hogy boldog legyek. "
Az ö végzete egy orosz nö volt, aki különbözö körülmények miatt nem tudott Németországba költözni, a férfinek pedig szakmailag semmi esélye nem lett volna az oroszoknál. Maradt az internet, skype, végtelen utazások ide.oda, na és persze az emésztö vágyakozás egymás után. Mindkét részröl nagy szerelem volt. Aztán a pasi egy nap azt mondta: szeretem ezt a nöt, de megengedem magamnak, hogy boldog legyek. Nem fogom magam és az életem feláldozni a szerelem oltárán. És a nö megértette. Szépen csendben szeretettel elengedték egymást.
A nöröl nem tudok. De a pasinak ott voltam az esküvöjén, amikor már pocakban volt a kisfijuk. Azóta talán több gyermekük is van már. Nagyon kedves páros, nagyon jó volt látni, nézni öket. Nem tudtam a terhességröl, de biztos voltam benne. A nö arcán ott volt egy egészen különleges mosoly. Valami, amit szavakkal nem tudok megfogalmazni, de ahogy ránéztem rögtön éreztem hogy ö már nincs egyedül.
Bennem meg nagyon megmaradt az a mondat.
"Megengedem magamnak, hogy boldog legyek"
Mennyire egyszerü. Mennyire alapvetönek és logikusnak tünik. Miért is ne akarna boldog lenni valaki? Miért gátolná saját magát a boldogsága kiteljesedésében?
Es nekem ez mégsem természetes.
CSodálom öt, ha erre a kiejelntésére gondolok.
Pár hete olvastam Edith Eva Eger könyvét, A döntés. Pontosan erröl a döntésröl szól.
Nagyon hosszú utat járt be amíg eljutott oda, hogy csakis az ö döntése hogy boldog lesz vagy büntudattal bünteti magát egy egész életen át. A könyvét csaknem 90 évesen írta, a tragédia ami az egésznek az alapja pedig 14 évesen érte. Amit neki meg kellett élnie, azt valóban egy borzalmas tragédia.
A II. világháború idején az egész családját Auschwitz-ba vitték. Érkezésükkor a növérével együtt kapaszkodtak az anyjukba. Mengele Edith-nek tette fel a kérdét: Ö az anyád, vagy a növéred? A fiatal Edith pedig öszinte volt: Anyám.
Az édesanyját a szeme láttára vezették el, és még aznap megtudta, hogy a gázkamrában végezte. A holokauszt túlélök közül sokan számoltak be a "miért pont én éltem túl" büntudatos életérzésröl. Edith Egert ehhez képest az a gondolat is gyötörte, mi törtönt volna, ha hazudik. Ha az anyját a növérének hazudja. Soha nem tudjuk meg.
Borzalmas gyötrödést élhetett meg ezzel a teherrel. De teljes életet él. Pszichológus lett Amerikában és ö maga is évekig járt terápiára.
Könyvében pontosan azt fogalmazza meg amit az én ismerösöm magától értetödöen jelentett ki:
Megengedem magamnak, hogy boldog legyek.
Most, hogy mindezt kiirtam magamból, egy kicsit jobban érzem magam. Holnap reggel tudok visszamenni a helyszinre. Megteszem ami tölem telik.
Érdekes, hogy egy csomó mindenért okolhanám magam amiért rákos lettem. Pl a sok cukor és mindenféle édesség amiket összeettem. Minden egyes alkalommal eszembe jutott, hogy nem kéne. Mégis mindig megettem.
Választhattam volna másik párt, mondhattam volna nem-et a lánykérésre, elköltözhettem volna.... vagy pl vßegigcsinálhattam volna rendesen egy terápiát ahelyett, hogy csak tessél lássék bejelentkezek néha mikor már nagyon szarul vagyok.
Mindezek miatt mégsincs büntudatom.
Mikor megkaptam a diagnózist több helyröl is azt kaptam: ezt az idöt használd arra hogy magadra figyelsz. Idegen volt számomra ez a gondolat. Aztán elkezdtem magamévá tenni. De rosszul. Rossz irányba indultam - nem befelé figyeltem, hanem kifelé. A külsöség lettek fontosak. Öltözködés, örömök, emlék fotók ezrei, élmények... Csomo csomó sz emfényvesztés....
Közben pedig elvesztettem a lényeget.