Kurva jól nézek ki! De tényleg! (Mondjuk a lakás nem annyira, de most ez van)

Fogytam majdnem 5 kilót, sminkelek ha elmegyek itthonról, egész nyáron szoknyát hordtam, a ruhatáramat fehér és rózsaszin cuccokkal egészitettem ki, a hajam pedig úgy áll mint még soha. Es ez utóbbihoz se hajszáritó, se fodrász, se zselé és társai nem szükségeltetik. Egyszerüen leemelem a polcról és felveszem mint egy sapkát, és tadam - kész is a frizurám.

Na jó, valahányszor lehajolok a "hajam" elörecsúszik a szemembe. Két oldalt pedig állatira nyom. Es nem tudok rá sapkát húzni, mert már önmagában is kényelmetlen.

Na de a fotóimon önmagamhoz képest klasszisokkal jobban nézek ki.

A környezetem el sem hiszi hogy szarul vagyok. Lövésük sincs, hogy nekem jelenleg a legalapvetöbb dolgok is nagyon sok energiámba kerülnek. És ez valahol gáz. És persze azon agyalok, hogy ezt most akkor én basztam el? Látványosan szenvednem kellene ahhoz, hogy elhigyjék, hogy egyébként életem épp életem legfontosabb küzdelmét folytatom? 

Közben meg eszembe jut, hogy egészen a közelmúltig én is azt gondoltam, hogy aki rákos az kB haldoklik és a bakancslistáján már semmi grandiozus nem szerepel. Persze nyilván ilyen is van. Amikor láttam embereket akik felvállalták a betegségüket, az állapotukat és nyiltan posztoltak magukról kopaszon mosolygós fotókat azt gondoltam ez az egész képmutatás. Netto hazugság. Önbecsapás. És arculcsapás mindazoknak akik igenis szarul vannak a sok hülye kemotol, vagy igenis tényleg az utolsó napjaikat töltik. És persze tudni véltem, hogy én aztán ezt tuti nem fogom csinálni.

Aztán most meg itt vagyok és vigyorgok bele a kamerába az újabb és újabb szelfikhez. 

Mert hát persze elkezdtem szelfizni. Én! Basszus, ha nekem ezt egy évvel ezelött megjósolja valaki, hogy én heti rendszerességgel fogok SAJÁT MAGAMRÓL fotókat késziteni, nos én minimum egy hétig sírva röhögtem volna. 

És nem csak szelfizek, de naponta gyönyörködöm is saját magamban. Elképesztö. Teljesen abszurd.

De tényleg az van, hogy állati jól nézek ki, és ez nekem eddig nem volt meg. Illetve rémlik, hogy láttam egy csaj utoljára vagy 10 évvel ezelött a tükörben, akinek akkor még csillogott a szeme, és ragyogott a tekintete. Aki még emelt fövel járt az utcán és egyetlen pillanat alatt elbüvölte a postást. Aki még elhitte hogy az élet csodálatos. Aztán a mosoly és a ragyogás nem csak megfakult hanem eltünt. A tükörkép egyre szürkébb lett. És én már nem szerettem többé tükörbe nézni. Sokáig kerestem azt a lányt a tükörböl, aztán elkönyveltem, hogy meghalt, nincs többé. 

És most feltámadt! Ez mégis hogy lehetséges? Hogy lehet a legnagyobb szenvedés kellös közepén felragyogni?

Még a férjem is megjegyezte ma reggel hogy milyen jól nézek ki, különösen a hajam milyen jó. És hogy miért is nem vettünk már korábban parókát. 

Ö igy bókol.

Egy katasztrófa. Én meg még röhögni is szoktam rajta. Ez nagyon gáz. 

De erröl majd máskor. 

A lényeg, hogy itt vagyok ragyogok, nöiesebb lettem mint valaha. 

Közben arra is rádöbbentem, hogy nekem óriási szükségem van az emberi kapcsolatokra. Eddig mindent a páromtól vártam. Pedig ö elöre szólt, hogy nem fog tudni egyszemélyben mindent pótolni - a családot, barátokat, munkatársakat, sportegyesületi tagokat… es igy tovább.

Én meg mindig azt mondtam neki: csak szeretni kell, ennyi az egész. 

Elöször kedvesen mondtam, aztán kérve, majd esdekelve, végül egyre inkább lemondóan és számon kéröen - csak szeretni kellett volna, de te nem tetted. És ezzel a szeretethiánnyal kinyírtad a lányt, aki mindent feladott érted.

Pedig ö ezt nem kérte. Én önként adtam fel mindent. 

Most látom csak igazán, hogy mennyi mindent adtam fel. És azt is hogy mennyi minden múlik rajtam és a döntéseimen. 

Az én következö nagy feladatom: meg kell tanulnom, hogy a baráti találkozások nem idöpocsékolást jelentenek. 

Ez nagyon szarul hangzik, én is tudom. De én abban éltem le az elsö 40 évem, hogy mindig kell valami hasznosat csinálni. Mármint valami produktivat, Valamit aminek kézzel fogható, felmutatható eredménye van. Ülni és dumálni, az csak amolyan úri huncutság. Voltak barátaim, akikkel találkoztam ha felvetették, de nekem nem nagyon jutott eszembe magamtól, hogy találkozzunk. Ennek részben volt / van egy elég önértékelési zavaros oka. Mégpedig:

ugyan ki lenne rám kíváncsi, ki akarna velem idöt tölteni? 

Ezt a belsö konfliktust, hisz valahol lebelül nyilván majd meg haltam a baráti találkozásokért, ajándékokkal próbáltam kompenzálni. Szóval ha valaki hajlandó volt velem találkozni, annak én vittem valamit ajándékba. Rendszerint édességet. 

Volt egy szívemnek nagyon kedves társaság aminek tagja lehettem, és rengeteg idöt töltöttünk együtt a jégpályán. Rászoktam arra, hogy mindig volt nálam egy zacskó cukorka vagy valami más édesség. Amikor azzal megjelentem a pálya mellett akkor mind odasereglettek hozzám mint a galambok mikor magot szórnak nekik, én pedig boldog voltam. Arra a két percre azt éreztem, hogy fontos vagyok. Az fel sem merült bennem, hogy én magam miatt is odajönnének esetleg. Hogy én mint ember is fontos lehetek akkor is ha nincs nálam semmi. 

(Idöközben a jégpálya megszünt, mi felnöttünk és szétszéledtünk a nagy világban. A facebooknak hála néhányukkal újra kapcsolatba kerültem. A facebook-on nem lehet és nem is kell cukorkát osztogatnom ahhoz, hogy kapjak egy-egy lájkot tölük)

Az egész odáig fajult, hogy amikor a munkahelyemröl külföldre jártam kiküldetésbe, rendszerint bevásároltam a kedvenc Mozart édességeimböl, és mind elosztogattam a kollégáknak anélkül hogy én egyetlen darabot is megettem volna a csomagból. Lúzer - finoman szólva is igy hivják ezt. De sokkal inkább balfasz. 

Nos hát ez van, ki lehet jelenteni, hogy egy igazi balfasz vagyok. Illetve ezzel e a felismeréssel talán már elindulhatok a pozitiv változás irányába. Szép feladat. Akad még néhány.