Jó régen nem irtam már ide, pedig böven lenne mit. Az agyam folyamatosan jár, tele vagyok gondolatokkal, egy csomó minden történt, csak épp se idöm se energiám nem volt ide irogatni. Amikor épp nem ájultam el a gyerek mellett este kilenckor, olyankor pakoltam, vasalatam, tettem vettem, vagy épp üveges tekintettel bámultam valami filmet a gépen. 

Ez van.

Ugy tünik a dühkitörések menetrendszerint jönnek idönként. Ma is "ualom az embereket" napom van. Ebben valószinüleg az is benne van, hogy már 6 hete nem dolgozom, kvázi a lakás és a kórház között ingázom, barátokkal gyakorlatilag csak online kapcsolatom van, és már én magam is a saját idegeimre megyek. 

Erre persze azt mondják beszélgessek a pszichodokival. Vagy az enyémmel vagy a kórházival. De mindkettötöl csak ideges leszek. A kórházi bánatos boci szemekkel néz rám és sóhajtozik ha elkezdem mondani a kínjaimat, ettöl pedig én falra mászok. A saját dokimmal pedig egyszerüen túl kevés az idö arra hogy érdemben kiborítsam a lelkem bugyrait. 

Na mindegy is, megpróbálom legalább az elmult néhány hét eseményeit összeszedni és kiirni magamból. Itt és most a terápiás részeket. EGy külön posztban irok majd valami kellemesebbröl is.

Emlékeim szerint oktober 10én kaptam az elsö 4 kezelésböl az utolsót. Elég rendesen kiütött. Nagyon sokáig tartott míg összeszedtem magam. Es Sz. jórészt dolgozott. Én meg sokszor a földön fetrengve könyörögtem még 5 perc pihiért a lányomnak. 

Aztán 22én kezdtem az új 12 hetes programot. A kórházban jórészt ismeretlen team fogadott a kezelö orvosom sem volt bent, és valahogy az egész kommunikácio nem ment igazán jól a személyzettel. Már eleve ott kezdödött a móka, hogy nem találták a kartonom, és úgy néz ki azóta se lett meg. De hogy engem kérdezzenek hogy hol az aktám - na ez azért elég nonszensz. 

Lényeg a lényeg kedden bevonultam, és azon túl hogy nagyon gyorsan kaptam szobát és normális jófej szobatársakat, folyamatosan jöttek a rossz hírek és nehézségek. 

Ugye már eleve nem töltött el boldogsággal a tudat, hogy megint bent kell töltenem 1 éjszakát, aztán gyorsan kiderült hogy 2 lesz az az egy éjszaka, amiböl végül 3 lett. 

Szóval közölte a doki, hogy mivel új terápia, új anyag, és esetleges allergiás reakciok, mellékhatások miegymás, igy mindenképpen 2 éjszakát bent kell töltenem, Aztán elkezdte nekem részletezni  a mellékhatásokat, és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy kb mint eddig, hisz a hajam már úgyis kihullott, meg hát az émelygés, gyengeség... és igy tovább. En meg persze kiakadtam és bögni kezdtem, hogy rohadtul nem erröl volt ám szó. 

Eleve szó nem volt arról hogy minden kezelést bent kell töltenem az osztályon, eredetileg ambulanciát igért nekem a dokinö. Meg azt is mondta, hogy csak az elsö 4 lesz kemény, utána ez az uj 12 hetes más sétagalopp lesz , valszeg még dolgozhatok is majd, meg ilyesmi. Azt sem mondták, hogy hajjal továbbra se számoljak, de azt meg végképp nem , hogy intsek búcsut a szemöldökömnek és szempillámnak... stb stb.

A pasi persze nem tudott velem mit kezdeni, de felajánlotta hogy beküldi hozzám a pszichodikit. Hát kösz bazdmeg, az aztán nagy segitség. Inkább gyorsan elhúzta a csikot. 

Aztán valamikor késö délután elkezdödött a antitest terápia. Elöször 1 zacskó lefolyt, majd 1 óra szünet és jött a másik antitest koktél. En meg kezdtem érezni, hogy fázom, és egyre jobban fázom. Bebujtam a takaró alá, de csak nem akart javulni. Mgnyomtam a növérhívót, szóltam hogy valami nem kerek. Mire a növér beért a szobába addigra konkrétan rázkódott velem az ágy annyira rázott a hideg. Vacogtak a fogaim hangosan a végtagjaim kontrollálatlanul dobálták magukat, a hátam görcsbe állt a hidegrázástól... úgy éreztem magam, mintha hirtelen kidobtak volna minusz 20 fokba. ugyan sose kellett sem közvetlenül sem közvetve megtapasztalnom egy epilepsziás rohamot, de valami hasonló lehet. Mivel mar este volt, igy az egész emelet egyetlen orvosa foglalkozott velem, miközben folyamatosan csörgött a telefonja és hivták ki tudja hány helyre még. Én meg fájdalomtol eltorzult arccal a fogaim közt egymás után préseltem ki újra és ujra ugyanazt a két szót.:

Picsába / Scheiße - Azt közben kezdtem sejteni, hogy ugrott a csütörtöki hazamenetel. 

 Mindenki nagyon kedves és segitökész volt. Fogta a növér a kezem, mondogatta, hogy már mindjárt ha a gyógyszer, már mindjárt, a másik oldalaom a rángatózo karomol próbált vért venni a dokinö. Hát mit ne mondjak szürreális jelenet volt számomra. Aztán egyik pillanatról a másikra egyszercsak éreztem hogy végre valami történik, csillapodik a rangatózás, megszünik a hidegrázás, és a korábban mért 38,5 fokos testhö érezhetöen elindul lefelé. Pár perccel késöbb el is aludtam. Azt hiszem. Legalábbis egyszercsak felébredtem hogy pisilni kell. 

Másnap aztán kaptam az ívet rendesen: az ilyen heves allergiás reakcio nagyon is ismert , de jól kezelhetö, ma majd folytatják a terápiát kiegészitö ellenanyagokkal megspékelve, de igy plusz 1 napot csúszik az egész es csak pénteken mehetek haza. 

Sz-nek így egy munkahelyi meloja ugrott meg egy fellepese ezen a héten, az összességében jó pár száz euro minusz a hétre. De azt hiszem nagy szerencse hogy épp akkor volt bent nálam a kórházban mikor erre a beszélgetésre sor került és épp ott ült mellettem. Igy is bögtem mint az állat és mutogattam rá, hogy nem maradhatok, mert neki fellépésre kell mennie és nekem mennem kell haza, meg különben is és egyáltalán picsába az egésszel, csak engedjenek már ki innen. Ö meg ült ott teljes nyugalommal hogy semmi baj, ha ez van majd megoldjuk.

Ja és a legjobbat nem is mondtam. Elötte voltam máj ultrahangon. A korábban talált hemangliomat vagy mit nézték meg ujra, hogy tényleg az-e aminek gondolják, történt-e változás meg ilyesmi. Pont ezek az ultrahang felvételek és eredmények voltak a doki kezében, mikor bejött a beszélgetésre és úgy kezdte - nincsenek jó híreim. Ott Sz. térde is kicsit megremegett, mert ö azt hitte hogy az ultrahangon találtak valami új rosszat. En akkor már tudtam, hogy a májammal minden változatlan, és továbbra sem áttétnek hanem ennek a hemangliomának vagy minek tekintik azt a foltot. Szerintük több mint 90 %ra biztos hogy hemanglioma és nem áttét. Nos részemröl a 110 %-nak lehet hogy jobban örülnék, kicsit aggaszt engem az a folt.

no de mindegy, a hangsúly azon volt, hogy plusz egy éjszaka a kórházban, az plusz 10 euro napidij... stb.

Es közben meg legyek hálás, hogy nekem bezzeg jó helyem van ággyal meg mindennel, mert egyébként úszott az egész osztály, az uj betegek még este is a folyóson vagy a kiskonyhában üldögéltek, ott kapták a kemot is. Egy néninek szereztek egy ágyat de kénytelen volt a folyosón tölteni a napot miközben a folyósói világitáson egész nap dolgoztak, valamiket cseréltek, barkácsoltak, létrákkal szaladgáltak, elfoglalták a folyosót, takaró lemezeket hagytak lógni mindenfelé a mennyezetröl amikre ügyesen fel lehetett ám akadni az infúziós állvánnyal... szép kis helyzet volt, na. 

En vittem magammal a himzesem, és mikor kiderült hogy ez az uj terápia magával hozza a kéz és láb zsibbadást, tapintás vesztést meg hasonlókat akkor nekiálltam gözerövel himezni. Hope feliratokat készitek egyébként a mellrák hónap jegyében megjelent kreativ magazin leszámolható rajza alapján, több szinben. Elajándékozni szándékozom majd. Pl Tinának is szánok egyet. Ehhez külön megkérdeztem milyen szineket részesit elönyben, mert rögtön tudtam hogy ö nem egy pink-csaj. Föld szineket kért, így azt kap majd. Amint megerösödik annyira ö is én is hogy ismét tudunk találkozni.

Meg olvasgattam. Befejeztem D. Tóth Kriszta Jöttem hadd lássalak c. könyvét, meg ilyesmi. 

Az egyik szobatárs felvetette hogy tartsunk 5 perces dinamikus qicoung vagy minek hivjákot. Pharrel Wiiliams Happy számára. Jó volt. Jól esett, jo buli volt. A másik szobatársat megismertettük az online rendelés rejtelmeivel, pl az amazon elönyeivel. Tök fura hogy létezik még ember aki ezt nem ismeri, még akkor is ha az illetö 70 fölötti. A másik nagy csoda amit megmutattunk neki a youtube. Döbbenet hogy ezt sem ismerte. De nagoyn megtetszett neki. 

Náluk menetrend szerint lefutott a terápia és bár csak késö délután végeztek, mégis csütörtök este mar otthon aludthattak a saját ágyukban. A mázlisták. 

EGyedül maradtam. Megnéztem néhány videot és himezgettem. 

Aztán ugy este 9-10 körül behoztak egy nénit. Elég ijesztöen nézett ki az állapota, mintha nem is tudna magáról. A lánya kisérte be,ö forditott neki, ugyanis a néni csak oroszul beszélt. TEljesen magatehetetlenül feküdt és bámult ki a fejéböl, az ágyrácsok felhuzva, nehogy leessen... 

Látszott hogy vége a magányos nyugalomnak, kezdhetek lefekvéshez keszülödni. A néni viszont a nyugtatók ellenére sem lett nyugodt, folyamatosan oroszul dünnyögött nyitott szemmel. Borzasztó volt, Ki is mentem panaszkodni a növéreknek. Irto rendesek voltak, kaptam dupla adag altatot és megprobaltak nekem másik helyet találni, de persze nem sikerült. Felajánlották a mellékfolyosót a hátso lift elött, amit el is fogadtam. Ott viszont nem lehetett leoltani a lámpát és a fényárban még altatóval sem tudtam elalaudni. Mondták hogy legkésöbb hajnali 5kor vissza kell költöznöm a szobába a nappalos nem tudhatja meg hogy ott töltöttem az éjszakát. En hajnal 3ig vergödtam ott, olvastam kinlodtam, akkor önkényesen beköltöztem a mellette lévö vizsgálóba. Fél 4töl fél 6ig egész békésen aludtam is 2 órát a kemény és szükös vizsgáló asztalon. Akkor nyitott rám a növér szemrehányóan hogy már mindenhol kerestek és nem volt jogom ide bejönni. Na bumm. CSak aludni akaram, már ez is baj. Szerinte igenis maradhattam volna inkább a kirendelt szobámban, a néni egész éjjel nyugodt volt. Na persze, mikor 6 elött visszatoltuk az ágyam még mindig nyitott szemmel beszélgetett a plafonnal. Szuper.

Ezért aztán jobbnak láttam elhuzni a csikot. Összepakoltam, felöltöztem és kiültem a konyhába himezni. Oda hozták nekem a reggelim, és ott kaptam meg a zárójelentést is a dokitol 8 órakor. 

Igy még éppen fel tudtak venni Sz és a gyerek kicsivel fél 9 után a lakásunk közelében hogy együtt induljunk az oviba.

Hazaérve nekiálltam pakolni, takaritani, hiszen az elmult 3-4 nap bizony rendesen nyomot hagyott a lakáson. Aztán ügyintézes aztán indulás a gyerekért az oviba...

Es aztán összetört összeomlott minden. A 3 napban a kicsi lányom egyszer kérdezte meg anya hol van és mikor jön, aztán eltemette a témát valahol mélyen magában. Ami egyáltalán nem jelentette azt hogy ezzel részéröl minden ok lenne. En persze nagy hülyeséget csináltam már eleve azzal hogy nem szóltam neki elöre, de borzasztóan biztam abban, hogy sikerül egyetlen ´kórházi éjszakával letudni a programot. Lényeg a lényeg péntek de´lután valami teljesen banális dolog miatt egyszerüen sirogörcsöt kapott és csak sirt és sirt... elöször vigasztalni probaltam, aztán folyamatosan bocsánatot kértem töle amiert távol voltam... 

Ez még elöfordult a következö napokban párszor. Megprobalatuk megbeszélni, és megofadtam hogy ezentul mindig fogok neki elöre beszélni a korhazi dolgokrol., és nem fogok csak úgy szo nélkül eltünni. Eddig is tudtam hogy igy helyes, most valamiért ezt kihagytam. Talán én magam sem akartam tudomást venni róla hogy be kell feküdnöm. Talán azt hittem ha nem mondom neki se, akkor nem is lesz az egészböl semmi.

Azóta éjszaka is sír ha történetesen éppen nem vagyok mellette mikor valamiért felzizzen. Mint például éppen most is. Mennem kell, be kell itt fejeznem a beszamolóm. Nem tudom mikor fogom tudni folytatni.