Már megint eltelt csaknem két hét az utolsó bejegyzés óta.

Piszok nyomorultul érzem magam az új terápiával. Ma kapom a negyediket a 12-es csomagból. Hetente. Nincs idöm magamhoz térni a kezelések után, már jön is a kövekezö.

Anyukám sokat volt kórházban, sokat mütötték is, meg az alapbetegségei miatt is sokat kellett bent lennie. Egyszer mikor apuval együtt mentünk látogatni elmesélte, hogy a Debreceni Klinikára járva kialakultak bennük bizonyos szokasok. Például hogy egy bizonyos büfében anya rántott csirkemlles szendvicset eszik, apa pedig sült húsosat. Apró örömök. Aprócska élvezetek. Pénz nem számit, kell valami szép és jó, de azért ne kerüljön sokba.

Ahogy az autópiacon és a Mihály napi vásáron mindig frissen sült lángossal vagy régebben sült kolbászal és fehér kenyérrel inditottuk a napot. Ezek valahogy a csomag részei. Kötelezö elem. Mert sehol máshol nem esett olyan jól a sült kolbász mint a rozoga bodegában sütve az autopiac szélén, papírtálcán, csemege uborkával, mustárral és friss fehér kenyérrel. Igazi lakoma volt az. Már régóta nem ´járunk autopiacra, Kb 20 éve. A Mihály napi vásárokról is lemaradok mióta külföldön élek. De az emlék megmaradt.

Es az igény, hogy az ember valami jót hozzon ki az adott helyzetböl. Az autopiacot és a vásárt nem kellett feltétlenül megszépíteni, azok maguktól is szép emlékké váltak.

A kórház már más tészta. Kell valami ami ellensúlyozza a szúrkálásokat, a nehézségeket.

6:44-kor kezdett zizegni a telefonom. Diszkréten. Nehogy a kicsi is felzizzenjen. De persze felébredt, felkelt. Szerencse, hogy mióta nem kell bentaludnom a kórházban sokkal kiegyensúlyozottabb. Igy gond nélkül el tudtam köszönni és elindulni hogy 8-ra már ben legyek a kórházban.

Elötte viszont még bolt. Ez is a program része. Ha már igy kell legyen, hogy korán reggel el kell tünnöm otthonról, akkor legalább legyen friss pékáru a többieknek. Viszek perecet, zsemlét, mikor mit. Meg persze magamnak is veszek ezt azt. Hosszu a nap az onkológiai ambulancián, jól esik közben idönként majszolni valamit.

Sietek, már amennyire tudok. Hideg, nyirkos idö van, az ember ilynekor a macskát sem teszi ki a meleg lakásból. Milyen jó lenne egyszerüen bekuckózni egy forró kakaóval a kanapéra és valami bugyuta filmet nézni. EGyszerüen csak bambulni. PErsze nem lehet. Es nem csak a hülye kemo miatt nem lehet. Hanem alapveöen nem lehet. Ha nincs ez a terápia akkor dolgozni kell, háztartást vezetni, bevásárolni, gyereket nevelni... stb stb.

De terápia van. Es én szeretek pontosan érkezni. Hogy idöben levegyék a vért, mielöbb meglegyen az eredmény és mielöbb bekössék a kemot, és mielöbb mehessek innen haza.

Igy aztán 8 elött pár perccel belépek a kórház föbejáratán. És rögtön az elötérben be is fordulok jobbra, a kis kápolnába. Leülök, és elmondok egy imát. Kvázi megérkezek. Tudomásul veszem, hogy ma is itt kell lennem. Illetve a fenét veszem tudomásul. Lázong minden porcikám. LEgszivesebben elszaladnék.

Aztán összeszedem a kis motyóm megnyomom a lift hívógombját, és irány a hatodik, legfelsö emelet.

Pontban 8kor besétálok az ambulanciára. Mostanra ismerösök az arcok. Nekem is, és a növérek, orvosok is felismernek már. Még a nevemet is tudják. Ezen minden alkalommal meglepödök.

Ma újdonság van. Ugyanis újabban van sorszám. Azt mesélik az egyik beteg vetette fel, hogy nem lenne hülyeség, és másnap már ki voltak akasztva a sorszámok a fali korlátra 1-24ig. Minden érkezö elvesz egyet, és azóta nem név szerint, vagy a "kövekezöt " szólítják vérvételre, hanem sorszám szerint hívják be a pácienseket. Én a 9-est kapom.

leveszik a vért, közben betoppan a kezelöorvosom. Hogy van ma FRau Timar? kérdezi - és nekem valahogy eláll a szavam, hogy igy név szerint kérdez engem. Nem is mondok inkább semmi rosszat. Megvagyok. Aztán szólók, hogy eltünnék majd kb egy órára, elintéznék a házidokimnál ezt azt. Elengednek.

Kihasználom hogy van reggeli. Gyümölcseát iszok és magos zsemlét majszolok eper lekvárral. Késöbb majd egy kis tejeskávé is becsúszik valószínüleg.

Szokás szerint elöveszek egy Nöklapját és olvasgatok. Elmegyek a háziorvoshoz, elhozom a táppénzes papírt. Kiirtak a november végéig. Ma 13 van. Tegnap hosszasan telefonáltam a biztosítóval, az a legegyszerübb ha egysezerüen maradok a popómon és táppénzen. Azt gondolom ok, elfogadom, tök jó, tényleg jobb és egyszerübb igy. Közben pedig suttyomban hozzágondolom, hogy azért majd bemegyek néha néhány órára az irodába. Nagyon gáz. Tök hülye vagyok én is tudom. Az ember próbál kapaszkodni a régi életébe.

Itt az ember ráér. Nagyon ráér. De ez nem jó értelemben vett várakozás. Valamivel meg kell tölteni. Ez most az én feldatom. Ezért ma elhoztam magam a laptopom. Ezen pötyögöm most ezeket a sorokat. A kórházban van wifi.  Meg reggeli. Délben pedig leves. Igazi luxus. Különösen a magyar viszonyok ismeretében.

Múlt héten a nagy ráérösségben a büfében töltöttem egy órát. Ittam egy forró csokit, és ettem egy vajas kiflit, közben pedig olvasgattam. Kifejezetten jól esett. Ez valami olyan amire egyébként nem jut sem idö sem pénz. Mert ez luxus. Az én világomban.  Most viszont alap. Abszolút alap. Nekem ez jár.

Akarva akaratlanul változik az ember. Tanul. Jó esetben nem is felejti el amit ilyenkor tanul.

Nézem a többieket akik szintén kezelésre várnak. Mindenkinek megvannak a kis szertartásai.

Legutóbb beszélgettem egy növel aki horgol. Elmesélte, hogy csakis és kizárólag az ambuláns kezelések idején horgol, addig amit itt kell lennie a kórházban és lecsepeg az aznapi adag. Korábban nem érzett rá késztetést. Es a terápia befejeztével se gondolja hogy folytatnia kellene. Itt viszont szüksége van rá.

En is csináltam. En hímeztem. Kicsike szines "hope" felíratokat hímeztem. Kikapcsolt, lekötött, eltelt az idö. Szívesen csinálnám tovább. Sok embernek szeretnék ezekböl ajándékozni. És sürget az idö. A terapia elörehaladtával valóaszinüleg nálam is jelentkezik majd a remegö, zsibbadó kéz és láb tünet. És akkor már nem fogok tudni hímezgetni. Most meg se idöm se energiám. Esténként gyakorlatilag beájulok az ágyba.