Már megint szerda van és én már megint itt ülök a klinikán és várok. Ezúttal egy bársonyos mikulás sapival a fejemen. Mert hogy december 4 van, azaz majdnem mikulásnap. És különben is. Ehhez volt kedvem. De senki nem reagált rá. Illetve az egyik növérke jót nevetett rajtam. Holnap is ebben jövök. Hozom a mikuláscsomagokat. Itt nem szokás a hálapénz, meg boriték és társai, de azt gondoltam egy kis csomagnak biztosan örülnek majd.

Szokás szerint nem tudtam aludni az éjjel. Tébláboltam a lakásban, jöttem mentem, aztán elövettem Meszáros Mihály Rákos voltam de már elmult c. könyvét. Jó. Tetszik. Örülök hogy megvettem. Aztan 3 óra után azért csak aludni tértem. Most meg itt kornyadozok.

CSipös volt a reggel, fagy volt mikor indultam. A buszmegállóban a plexi falak telis tele voltak a várakozók párájából megfagyott jég-pókhálókkal. Jégvirágra nem hasonlitanak, de szépek. Kusza minták. Én meg ide-oda billegek, bólogatok, tipegek, a fejemen a fejhallgatóval, szól a Hooligans, jó kedvem van. Nálam a kis piros turo rudis tatyo, két hatalmas szendviccsel, muffinnal, friss teával és néhány szaloncukorral megpakolva. Készültem. Hosszu nap elé nézek, ma ismét Antitest kezelésre indulok. A táska tetején a mikulássapi pihen. A biciklire kevésnek itéltem a hidegben. Süt a nap, késik a busz, 8ra már nem érek be. Eleve késve indultam.

A lajátszólista Sting-re vált. Ebben a listában minden dal rólam szól, mindet imádom. A véletlensorrendü lejátszás érdekes módon mindig a hangulatomhoz igazodik. Volt amikor Manowar dübörgött, és pont találó volt. Most pedig Sting hangja varázsol el és ez így pont jó nekem. Valahogy nem vagyok jelen. Nem találom a helyem. Gépiesen szállok fel a buszra és veszem elö a telefonom. Nézeki ki az ablakon. Csak ba´mulok és nem tudom felfogni hol is ja´runk, hol is kell leszállnom, Aztán megérkezek a korház elé és kezd összeállni a kép. Az elöcsarnokban szokás szerint rögtön balra befordulok a kápolnába. Itt megttörik a varázs és megérkezek a jelenbe. A sarokban áll az adventi koszorú. A kápolna elött a feldiszetett karácsonyfa. Az emeleteken is. A várókban karácsonyi díszek. Az ambulancián pedig tömeg. Még sosem látott tömeg. 19-es sorszámot húzom 8:10kor. A 23-ból. Millio ember, a növerek orvosok rohangálnak mint pók a falon. A szokottnál is jobban be vannak havazva.

Keresek egy helyet, letelepedek, olvasok, és újra kilépek a valóságból. Mindenfelé csapkodnak a gondolataim, de nem vagyok képes felfogni hol is vagyok és mi is történik velem. ùjabb feladatokat irok fel az elintézendök listájára, a közelgö karácsonyra gondolok...

Minden érdekel és közben meg semmise. Lézengek. Jövök megyek, pörgetem a facebook-ot már ezredjére. Vérvétel után átmegyek az osztályra meglátogatni Claudiát. Jót beszélgetünk, bár az a benyomásom lassan kikezdi a rendithetetlen jókedvét a terápia. Legutóbb mesélte, hogy hullani kezdett a haja és ez nagyon megviseli. Nyilván annak sem örült, hogy csak megerösiteni tudtam - valóban lényegesen kevesebb a haja mint volt. A betegtársakkal kisebb gesztusjellegü ajándékok cserélnek gazdát. Próbálunk viccelödni, de közben azért ott lóg a levegöben, hogy ez bizony az onkológia.

Ülök a mikulás sapkámban és bizom benne, hogy hoztam ezzel egy üde szinfoltot a terápia egyhangúságába.

Az ambulanciára visszaérve a folyosó végéröl integet a nemrég megismert magyar házaspár férfi tagja. Ide jöjjön, itt van még egy szabad kényelmes fotel - mondja nagyon kedvesen. Tipikusan magyaros - teszem hozzá gondolatban és mosolygok. Itt meglehetösen más a mentalitás, azt mondanám kiszámithatóbb, ugyanakkor néha talán emiatt egyhangúbb, már már unalmas is. Pár éve döbbentem rá, hogy mennyire hiányoznak az ugratások. Sokáig tartott amit rájöttem. Nem tudtam mi az ami annyira más. Ami otthon már sokszor bunkóságnak minösült, az most meg hiányzik. Igy van ez. Mindig az kéne ami nincs.

Telenk az órák, de nem történik semmi. A páciensek jelentös része már végzett, nálam meg még el sem kezdödött semmi. Türelmetlen vagyok. Nem kicsit.

Eredetileg humorosra szántam ezt a bejegyzést. Valahogy most nem jönnek a poénok. Ez a várakozás kikészit.

Várni, várni, mindig csak várni... éneklik az István a királyban. A rákos betegek és hozzátartozóik ezt az érzést túl jól ismerik.

Azzal kezdtem hogy Mészáros Mihály könyvét kezdtem olvasni. Két másik ebook olvasása is folyamatban van, meg még két másik könyvbe is belekezdtem amik végül nem kötöttek le. Mintha lenne idöm ilyesmire, és nem sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Például írni. És akkor azt írja a szerzö, hogy a köynv azért születhetett meg, mert végre legyözte a lustaságát. Ha már korábban eröt vett volna magán, akkor sokkal vidámabb témákból is írhatott volna könyvet. MAgamra ismerek. Nekem is vannak, voltak könyv-téma ötleteim. Évek óta dédelgetem. Még író-képzö tanfolyamok után is keresgéltem. A NökLapjának pl szuper újságíró képzése van. Ilyenekröl szoktam álmodozni. REalitása szerintem nem nagyon van. De nagyon jól tudok kifogásokat gyártani hogy éppen miért nem írok, de majd ha, egyszer, igy, meg úgy lesz, akkor majd megmutatom, hogy igenis van bennem egy könyv (vagy több) amit ki kell írnom magamból.... Nekem ez a "majd egyszer, ha.." történetem.