Na kérem szépen a mütét jól sikerült, én még itt vagyok, de az elmult 1,5 hónapban igen sokminden történt.

Ujabb kemoterápiát kezdtem, hormonterápiát kezdtem, sugárterápiát kezdtem, tombol a korona virus járvány, az idegösszeomlás szélére sodródtam és még sorolhatnám... lenne mit. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, de nem lesz egyszerü.

A mütét maga jól sikerült. A teljes elökészületet végigbögtem. Na nem zokogtam, csak folyamatosan potyogtak a könnyeim, illetve nem is potyogtak hanem folytak le az arcomon, lévén hogy én jórészt feküdtem.

Elöször a földszinten megcsinálták a drótos jelölést. Ultrahangos felügyelet mellett két drótszálat vezettek a mellembe. Ezek arra lennének hivatottak, hogy a sebész ezek mentén metsz befelé a szövetbe, ez a vezérfonal, ami a tomorhoz vezet, és megmutatja a sebésznek hol kell vágnia. Szóval nem kis jelentöséggel bír, hogy jó helyre kerljön. Az ultrahangon elöször is meg kellett keresni a korábban berakott 3 db klippet. Ez egy érdekes feladvány lenne, ha nem én lenne´k az elszenvedöje. Ugyanis ez ugy néz ki hogy en ott fekszek kiteritve, az uh-os doki pedig lázasan kutat. És közben ilyen beszélgetések hangzanak el:

- Te látod hol van? En sem. Hol lehet? Nézd már meg mi van a mammográfiai jelentésben, hol keressük. Itt kéne lennie. Ez lehet az, vagy nem ?

Es igy tovább és tovább... hát nem voltam igazán nyugodt. A végén kiválasztottak vmi pacát az ultrahangon, és oda belötték a két drótot. Kellemetlenebb volt mint vártam, de kibirható.

Az elözö napi radioaktiv festéstöl is be voltam parázva rendesen. Fogalmam sem volt hogy is zajlik ez. Mikor megláttam a 4 tüt és elmondták hogy mindet belém fogják döfni, hát en csaknem lefordultam a vizsgálóasztalról. Mondogatták, hogy ez egyáltalán nem fáj, na de ki hiszi ezt el.

De aztán tényleg nem fájt. Állítlag annyira vékony tüvel csinálják, hogy az ember észre se veszi hacsak nem látja a saját szemével ahogy beleszúrják a saját mellbimbójába, illetve körbe a bimbóudvarba.

A mütöelökészitöben szemmel láthatóan némiképp idegesitette a mütös növérkét hogy folyamatosan szipogok. Az ultrahangos dokinö is feszt azt kérdezte mi bajom van. En meg leszarom. Féltem mint az állat.

Mikor a mütét után felébresztettek azt még érzékeltem ahogy a mütös növérke átadott az osztályos növérkének: na most már végere nyugi van, úgy látszik hat a mütét elötti nyugtató. Es vágott hozzá egy grimaszt ezzel imitálva a mütét elötti nyafogásomat. Hát én ezt is nagyivbe leszaraom.

Mikor a mütéti elökészitö vizsgálatokra mentem, az anesztessel is el kellett beszélgetni, meg a kérdöivet kitölteni. Öszintén elmondtam neki, hogy rendesen be vagyok rezelve. Egy idösebb nöci volt, és nagyon kedves és együttérzö volt velem. Megvallotta, hogy ö is magán kívül lenne egy ilyen helyzetben. Mindjárt belpopta magát a szivembe.

A mütét után a nap hátralévö részét kábán, félálomban töltöttem, joreszt szunyókáltam. A növérkék nagyon kedvesek voltak, minden kivánságom teljesitették, mindent a kezem ügyébe tettek amiket kértem.. stb. Igy telefonon elküldtem néhány "még élek" üzenetet.

Szerdai napon volt a mütét, szombaton délelött már hazamehettem. Több napon keresztül zöldet pisiltem, ami a kék szinü radioaktiv festékanyagtól volt. Rettentö nyomorultul éreztem magam, menni alig birtam , inkább csak vánszorogtam a folyoson. Folyosófutásban igen rossz esélyekkel indultam volna. Igy utólag azt gondolom, hogy ez kevésbé a mütét miatt, sokkal inkább a hülye reuma miatt volt.

Bezzeg a szobatársam nagyon virgonc volt. Egy idösebb nyugdijas néni, akit már másodjára mütöttek, mert elsö alkalommal nem sikerült ép széllel kivágni a tumort. De ez egyáltalán nem szegte kedvét. Johangulatban, frissen üdén mozgott, a mütött oldalára simán rá tudott fordulni, de még azon az oldalán könyökölni, támaszkodni is. En csak pislogtam , ámultam és bámultam és kicsit szégyelltem magam, hogy sokkal fiatalabbként mégis jobban elhagyom magam. PEdig mint az elöbb emlietettem, inkabb a reuma lehetett nálam a fö ok a nyomoruságra, arrol pedig nem tehetek.

ÜGyeltem rá, hogy a szivpárnát használjam éjjel nappal. Minden mozdulatra, minden terhelésre, minden ajánlásra... tényleg nagyon igyekeztem, hogy segitsem a gyogyulásom.

Es ami a mütéti heget illeti ez egész jól is ment. Jegeltem, mert bekeményedett. EGyszer pedig azért mentem vissza mert elkezdett kikukucskálni egy darabka az egyébként felszívódó varratból és ez kezdett bepirosodni, begyulladni. Pikk pakk kicsipték és utána már nem volt semmi gond. Sz´pen tudtam emelni, nyujtani is a karom. Kellett is, mert krónikus hátfájásom van, és ha pár napig nem tornázok akkor iszonyatosan be tud állni az egész vállam, hátam, nyakam.