Azt gondoltam megprobalok majd minden eseményhez, életérzéshez egy nótát, egy dalt, egy zenét párosítani. Általánosságban pár hete összefoglaltam az elmúlt egy évet mégpedig Tankcsapda szövegekkel. Szerintem nagyjából visszaadja az érzéseket. Leginkább az érzések kavalkádját.

Vannak kifejezetten jó napok, de az alap sajnos elég siralmas. Holnapután van a következö kemo idöpontom. Ahol azt remélem hogy megkapom az idöpontokat a következö kontroll vizsgálatokra is. Rohadtul be vagyok szarva.

Két növel kötöttem barátságot vagy nem is tudom minek nevezzem a sorstársak közül. Egyikük gyomorrákkal másikuk bélrákkal került be. Mindannyian kb a történet elején jártunk akkor. Es nekem nagyon tetszett az optimizmusuk, a hozzáállásuk, a vidámságuk, a töretlen jókedvük. Aztán teltek multak a hetek hónapok és láttam öket megtörten, kétségbeesetten. Már rég nem találkoztunk, de az üzenetekböl már az összeomlás és a beletörödés hallatszik ki. Es ez engem rettegéssel tölt el.

Tina konkrétan azt irta, hogy neki már túl késö, öt már nem tudják megmenteni. Rohadt szar egy helyzet. Mit lehet erre mondani? Pfff… csak közhelyek jutnak az eszembe, azzal meg már tele a padlás.

Claudiánál pedig újabb tumorok nöttek. Mégis hogy a picsába mikor folyamatosan kapja a kemot? Az eredeti szépen megy is össze, közben meg rohadék újak nönek. A végbelét kivezették a hasfalra. Eleinte ezt meglepöen vidáman és elfogadóan viselte. Mára tele a hócipöje a hülye sztomazsákkal, ami folyton kiszakad, vagy nem zár rendesen, vagy hirtelen megtelik, vagy egyszerüen csak ott van, de mégis minek és meddig…. Es különben is.

A barátnöm apukája tüdörákos. Volt. Már feladta a küzdelmet. Pár napja meghalt. Ö egész egyszerüen lemondott kezelésekröl. Úgy döntött inkabb él egy kicsit kevesebbet de azt méltósággal és a korához képest aktivan, mint hogy folyamatosan a kemo mellékhatásaitól szenvedjen.

A feleségénél közben mellrákot diagnosztizáltak. Ö szorgalmasan jár a kemoterápiás kezelésekre.

Tele a hírek családokkal ahol egyszerre küzd mindkét szülö esetleg valamelyik gyerek is valami súlyos daganatos betegséggel.

Én meg rettegek. Hogy mikor jön vissza ez a rohadék és akkor majd mennyire sikerül felvenni vele a harcot.

Olvastam Edith Eger A döntés cimü könyvét. Es a fülembe cseng az egyik barátom kijelentése is – megengedem magamnak hogy boldog legyek.

En félek boldognak lenni. Pedig akár lehetnék is. Félek, ha lazítok akkor beüt a krach. Félek tervezni, álmodni, álmodozni. Próbálok a feladataimra koncentrálni. Mindig az éppen soron következöre.

Például meg kell csinálni a 2019-es adóbevallást. Ilyesmi. A lényeg, hogy csinálni kell. Tenni valamit. Mintha normális életet élnék. Mintha minden rendben lenne.

Közben meg a loszart van minden rendben. Semmi sincs rendben, Es már nem is igen lesz. Ahogy mondas tartja az a bizonyos Demoklesz kardja ott lebeg felettem, és nem tudom mikor csap le rám. Közvetlenül vagy akár közvetve.

Rohadt szar egy helyzet rákterápiára járni, de talán még ettöl is rohadtabb mikor az ember valamelyik rokona, kedvese, barátja küzd és az ember tehetetlen.

 Meg hát látok én magam körül épp elég nehéz sorsot, olyankor arra gondolok épp elég nekem amit a jóisten rám mért. És hálát adok azért amim van, mert látom hogy van ettöl sokkal rosszabb is.

Na jól elkanyarodtam az eredeti ötlettöl, es közben nem jutott eszembe ide passzoló zene. De majd pótolom. Vagy nem. Vagy egyszerüen azt mondom, a játék mostantól indul  és a következö posztokat már tényleg dalban mondom el :-)