Rám tört a vágy hogy hagyjak valamit magam után. Talán a hímzés is ezért ilyen fontos mostanság. Valahogy biztos az elmúlás miatt érzett félelemböl fakad. Vagy életközépi válság. Vagy nem tudom. A lényeg, hogy fura belegondolni, hogy leéltem több mint 40 évet, lehet hogy itt a vég, és nem marad utánam semmi max egy síremlék valahol. Jöttem , láttam , eltüntem észrevétlenül. Van egy lányom. Benne tovább élnek a génjeim, talán kicsit a vonásaim, vagy a tulajdonságaim. De milyen jó lenne, ha azt mondhatnám el magamról, hogy teremtettem, alkottam valamit, amit hátrahagyok az utókornak. Amire ha ránéznek akkor emlékezhetnek rám. Nyilván nem egy örökkévalóságig, de jó lenne a halál után nem azonnal a feledés homályába veszni.

Es próbálok elöretervezni. Hagyni magamból valamit, amit késöbb fel lehet használni. Jegyzetelek a lányomnak. Vicces vagy épp szomorú sztorikat, helyzeteket, beszólásokat, gondolatokat, hétköznapi történéseket. Csak úgy véletlenszerüen. Ha én már nem leszek, nem lesz aki meséljen ezekröl neki. Apa már napokkal késöbb elfelejti ezeket, ö tuti nem fog mesélni neki. Lehet nem is akar majd. Szerintem fontosak a gyökerek, a gyerekkor, a gyerekkor eseményei, és persze a szülöi szeretet.

Ha megélem és itt leszek még amikor kamasz lesz, amikor fiatal felnött lesz, amikor konfliktusaink lesznek... most azt gondolom jó lenne, ha vissza lehetne nyúlni egy boldog kisgyermekkorhoz. Ha megmutathatom, elolvashatom neki hogy ugyan most nehéz és konfliktussal terhelt a kapcsolatunk, de amikor kicsi volt egészen másképp volt minden.

Ha pedig már nem leszek akkor hátha ö maga elolvassa majd. Szeretném ha tudná, hogy szeretem, Szerettem és bármi történjék én mindig vele leszek. Talán nem fizikailag, de lélekben mindenképpen.