Mióta együtt élek egy pasival, egyszerüen felfoghatatlan számomra, hogy miért a nöi logikáról szólnak a viccek. Az egy dolog, hogy férfiak és nök nem egy nyelvet beszélnek. De azért azt gondolná az ember hogy alapvetö dolgok teljesen nyilvánvalóak, és alapvetöen azonos logikai vonal mentén kellene mindenkinek haladnia.

Például ha a reggelihez az étkezö asztalra kiteszem a vajat, felvágottag, és sajtot, akkor amikor befejezem, akkor el is rakom a vajat, a felvágottat és a sajtot is. Mind a hármat, nem csak az egyiket, vagy csak az egyiket félig...

Ha a szelektiv hulladékot egy szatyorban gyüjtjük, akkor logikus lenne egyböl bele tenni ami oda tartozuk, nem pedig mellé.

Ha már egyszer együtt vettünk egy szép fonott szennyestartó kosarat, még csak nem is az én indíttatásomra, akkor miért nem logikus BELE tenni a szennyest, nem pedig RÁ.

Ha azt mondom ágynemü csere, akkor abba miért nem tartozik bele a lepedö??

És még sorolhatnám hosszasan mi mindent nem értek én a férfiakkal kapcsolatban. És ezen persze túráztatom is magam nap mint nap vég nélkül. Mintha azzal ugyan megoldódna.

Csak rosszabb lesz. EGyre feszültebb vagyok, a hangok a fejemben pedig egyre hangosabbak.

Januárban volt a legutóbbi kontrollviszgálat. Akkor fejeztem be a 6 hónapos kemoterápiás programot és mütét elött álltam. Az egyik dokinö csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy összement a tumor. Nem hogy nem mertem ezt senkinek sem elmesélni, de még elhinni sem. Aztán a következö találkozáskor megkérdeztem mit is jelent az hogy összement. Azt válaszolta, már egyáltalán nem látszik a felvételeken. De még ekkor sem hittem benne. Ugy voltam vele, annyi sok páciens közt hol emlékszik ö már arra melyik lelet kihez tartozik és mit is tartalmaz részleteiben.

Aztán egy másik dokinö megállított a folyosón hogy elújságolja látta a felvételeket és milyen nagyszerü hogy teljesen eltünt a tumor. Sikerült kinyirni a rohadékot. En meg elbögtem magam, és megöleltem.

Aztán mikor a férjem értem jött délután halkan, nagyon nagyon halkan, nehogy véletlenül elkiabáljam megsúgtam neki, hogy eltünt  a tumor.

Számomra teljesen váratlanul elsírta magát, és hevesen megölelt. Aztán a következö pillanatban rájött mit tett, és már el is nyelte a könnyeit, csak a megkönnyebbülés sugároztt az arcáról. Még aznap elújságolta mindenkinek.

Na ezt sem találtam éppen logikusnak.

Annál is inkább mert idöközben ugye megvolt a mütét és a szövettan. Kiderült hogy nem tünt el teljesen, és ezért most folytatni kell a kemot.

Mondamom sem kell milyen dühös és elkeseredett voltam. Egészen addig az volt a mantra, hogy csak ezt a 6 honap kemot kell végigcsinálni és után már minden szép és jó lesz. Ebbe kapaszkodtam, ha úgy tetszik vágtam a centit, számoltam nap mint nap hány kezelést, hány napot kell még kibirni ahhoz hogy fellélegezhessek.

Közben viszont rájöttem, hogy fellélegzésröl szó sincs. Olyan ez mint az alkoholizmus. Az alkholista alkoholista marad, legfeljebb éppen tünetmentes. Jelen esetben is, ilyen kifejezések keringenek mint "gyógyult rákbeteg", vagy tünetmentes rákos... es hasonlók. Ezen kifejezéseket sokmindennek nevezhetném, de logikusnak semmiképp. Sem megnyugtatónak. Mégis mit jelentsen az, hogy gyógyult rákbeteg. Most gyógyult, vagy beteg?

TEle voltam indulattal. És persze a férjemnek is a fejéhez vágtam, hogy felelötlenül elkiabálta az eredményeket.

Nyilván logikus, hogy ö volt a hibás....