Nem hittem volna hogy ez ilyen nehéz lesz. Mióta az eszemet tudom folyton írni akarok valamit. Minidig jó voltam irodalomból, fogalmazásból. Mindig tele vagyok gondolatokkal, ötletekkel, témákkal. Azt hittem ez elég ahhoz hogy egy tartalmas blog oldalam legyen. Vagy még inkább több blog oldal. Minden témának külön külön. Napközben jönnek is a gondolatok, érzések, ötletek megállás nélkül amiket jó lenne szavakba önteni. De jellemzöen sem idö, sem lehetöség irogatni. Estére pedig olyan fáradt vagyok hogy rendszerint már 7 órától én könyörgök a gyerknek, hogy menjünk már fürdeni meg alaudni, pedig az alvásidö általában csak 21kor esedékes. De olyankor már olyan vagyok mint a mosott szar. Arra sincs energiam hogy üveges tekintettel nézzek ki a fejemböl, nem hogy valami értelmeset is csináljak. REggel 7kor pedig indul a verkli ujra, és én tulajdonképpen örülök, hogy a járvány miatt nincs ovi, nincs melo és ráérek 10 körül is kibújni a pizsamámból.

De nem csak az idö és az energia a szük keresztmetszet. A helyzet az, hogy tök jó a sok sok gondolat, mégis amikor itt ülök a klaviatúra elött akkor már egész más a helyzet.

Nekem olvasóm sincs. Határidöm sincs. A saját legbelsö késztetésemen kívül nincs semmi más ami írásra ösztönözne. Igy könnyen mondom azt: majd holnap. Majd holnap meg´riom a mai adagot is. De ha nem akkor, madjd holnapután egyben a 3 napi adagot. Aztán persze nem lesz belöle a világon semmi.

Az elmúlt egy évben több beteg kisfiúnak is rendeztek adomány gy´üjtést. Facebook oldalon tették közzé nap mint nap az aktuális helyzetet, az esemenyeket, történéseket, köszönetnyilvánitást, felhivast... közben egy csomó interjura, találkozóra, jotékonysági rendezvényre elmentek... amellett, hogy mindez rengeteg idöt vesz igénybe, rendkívül fárasztó is, pláne egy kisgyermekkel. Fogalmam sincs hogy csinálják és hogy bírják. Minden elismerésem az övék. Mert az ugye azért mindenkinek nyilvánvaló hogy esélyük sem lett volna összegyüjteni a pénzt, ha nem lettek volna ennyire aktivak a különbözö online és offline médiafelületeken. Sikerült nekik. Örülök hogy én is hozza´járulhattam.

En meg itt ülök, mindenféle rendezvény és nyilatkozás nélkül és nem haladok a gondolataim lejegyzetelésével, Kicsit sem.

Jó persze, az írás nem létszükséglet. Sokminden más van ami viszont az. A házimunkán, fözésen, dolgozáson és hasonlókon túl számomra például a rendszeres mozgás is létszükséglet. Erre csak nemrégiben jöttem rá. Mikor az örület vagy talán egy idegösszeomlás határán elmentem kocogni. Es beköltözött a lelkembe két teljes napra a világbéke. Hihetetlen tapasztalás volt. Egészen katartikus. Azóta próba´lok figyelni rá hogy megtaláljam az egyensúlyt és mindenböl legyen egy kicsi a napban.

A sportot már emlitettem, és van még egy hobbym ha úgy tetszik, aminek idöt szentelek. Ez pedig a keresztszemes hímzés. Mióta elkezdödtek a kemoterápiás kezelések, azóta megkímél a reuma. Bármit tudok csinálni a kezeimmel, megszüntek a görcsök, a gyulladt duzzadt ujjak, az érzéketlenség, a tapintási zavar... és még sorolhatnám. Igy újra tudok hímezni. Ezért fontos, hogy itt és most megpróbáljam ezt a helyzetet kihasználni amennyire csak tudom. Mert hímzés témában is rengeteg tervem és ötletem van.

Nem, egyik sem egy müalkotás. Nem tudok szépen hímezni. De szeretek. Kikapcsol. Kikapcsolja az agyam. És ez nekem jó.