Hiszek a jelekben. Hiszek abban, hogy mindig vannak jelek, aztán az ember vagy észre veszi vagy nem.

Gondolok itt pl azokra az esetekre, mikor arról beszélnek, hogy valaki "teljesen váratlanul" szívrohamot / agyvérzést nem is tudom én hogy mit kapott. Szerintem az ilyen dolgoknak mindig van elözménye. Jelek.

Állitom ezt úgy hogy nekem szerencsére nem kellett ezt átélnem. Aztán ki tudja.

A rákról is azt hittem, hogy megelözhetö. Lehet hogy tényleg az lett volna, csak letértem az útról.

Az meg egy külön téma, hogy a jeleket ki hogy értelmezi.

Én mindig mindenben jeleket látok. Ez nálam egészen extrém tud lenni. Senki sem tudja, mert még soha senkinek nem mertem erröl beszélni.

Például folyton figyelem a szobanövényeimet. Nálam sajnos nem szoktak ezek hosszú életüek lenni. De van néhány amelyik már évek óta egész jol elvisel engem. A terápia elején a 3 orchideambol 2 nézett ki elég lesúlytóan. Minden nap nézegettem, figyeltem öket, hogy vajon mi lesz. Ez már a vég, vagy van még remény. Amikor aztán megjelentek az új levél vagy épp virág hajtások, egy kicsit fellélegeztem. Lám az élet él, és élni akar, és a remény hal meg utoljára, és egy reménytelen helyzetben is lehetnek csodák...

A két ünnep között kaptam egy cserepes "Kleeblätter"-t, ez amolyan szoba-4-levelü-lóhere. A lakástulajdonos nénitöl kaptam szerencsehozónak és egy kis kéményseprü figura is volt hozzá. Amint beköltözött hozzám, nyilván pusztulásnak indult, és én automatikusan kétségbe is estem. Aztán valahogy túlélt. Szép nem lett, de legalább élt.

Aztán néhány hete azt vettem észre hogy úszik a vízben a cserép. Teljesen kibosultam, azt hittem felelötlenül túllocsoltam. Tapasztalatom szerint egy kiszáradt növényt könnyebb megmenteni mint egy kirohadt növényt. Igy nagyon gyorsan intézkedtem. Napokig szárítgattam, figyelgettem, ápoltam, és majdhogynem üdvrivalgásban törtem ki amikor egy aprócska hajtás megjelent a tövén, és új növény sarjadt a romokból. Büszke voltam magamra, újfent megnyugodtam, lám van még remény.

Aztán pár nappal késöbb megint csak úszott a vízben, és akkor kiderült, hogy nem én voltam figyelmetlen, hanem a kislányom volt az aki nagy mügonddal intenziven locsolta az aprócska növényt. Teljesen kibuktam. Nagy csinnadrattával majdnem sirva rohantam ki a növénnyel a fürdöszobába, hogy mielött kimentsem a fuldoklásból. Kiszedtem az elázott földböl és másik cserépbe ültettem... valószinüleg hiba volt, mert teljesen elpusztult. Még 3 hétig locsolgattam óvatosan a semmit. A kislányom pedig leszidtam. Nem volt jogos. Nem törödtem vele eleget, nem figyeltem rá eléggé, így keresett magának elfoglaltságot.

Apátiába zuhantam. Kész, végem van. Ez egy jel, hogy minden elveszett.

Aztán másnap találtam egy valódi 4 levelü lóherét teljesen spontán az udvaron. Es újra megnyugodtam. Lám itt az utánpótlás, mégis él még a remény.

Elismerem elég meredek egy gondolatmenet. Nem véletlen hogy nem reklámoztam senkinek az örültségeimet.

Az viszont tény, hogy ameddig vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, már nagyon korán megjelent a fejemben a gondolat, hogy nem fogok sokáig élni. Konkrétan az volt az elsö, hogy tutira nem fogom befejezni a 8 osztályt, nekem nem lesz ballagásom, mert én nem fogom elérni a 14 éves kort sem. Aztán egyszercsak ott álltam ünneplöben virággal a karomon és ballagtam az iskolám folyosóin énekelve. Utána azt gondoltam, jó jó ez eddig megvan, de érettségizni már tuti nem fogok. Amikor az is meglett, akkor pedig azt gondoltam, hogy nekem sosem lesz családom... és így tovább.

Ezen gondolatok nyomán állandó türelmetlenség, sietség lett rajtam úrrá. Mindig mindent gyorsan, azonnal, mintha nem lenne holnap. Egyetlen percet sem akartam tétlenül, céltalanul elvesztegetni. Semmiröl nem akartam lemaradni, de mindenre csak szigorú menetrend szerint voltam hajlandó idöt szakitani. Ez mind a mai napig él bennem. Kikapcsolódni, szórakozni is csak terv szerint, órára beosztva. Az a bizonyos flow amiröl már évek óta olyan sok szó esik, nekem valahogy kimaradt. Egyszerüen nem merem elengedni magam. A tevékenységek és kötelezettségek halmozásával pedig csak egyre rosszabb. A melo - háztartás - gyerek - sport - kultura - tanulás - kikapcsolódás körforgásban próbálok lavírozni. Valószínüleg mindenki más is így van ezzel, csak hogy én ezt  egy állandó feszültségben teszem. Aludni is sokszor csak altatóval tudok. Az van ugyanis, hogy már beláttam, hogy muszáj aludni. (Volt idöszak az életemben, amikor megpróbáltam minnél kevesebb alvással élni, mert nem akartam alvásra fecsérelni azt a kevéske idöt ami szerintem itt a földön megadatott nekem)

Szóval tudom, hogy aludni kell, és már jóideje olyan fáradt és kimerült is vagyok, hogy nem is nagyon van más választásom. Aztán van, hogy holt fáradtan ágyba esek és nem tudok elaludni mert azon rágom magam, hogy milyen késö van és ha nem alszok el azonnal, akkor nem fogom tudni kipihenni magam, és ha nem pihenem ki magam, akkor másnap nem fogok tudni haladni a rengeteg sok teendömmel, amikkel viszont muszáj haladni, hiszen kevés az idö.

Mióta megkaptam a diagnózist, azóta ez még inkább felerösödött. Még több feladatot próbálok bezsúfolni a napba, miközben sokkal kevesebb az energiám. Iszonyat ezt igy végiggondolni föleg ebben a feszültségben élni nap mint nap.

És ez még mindig nem minden. Hozzájött még az, hogy pár éve elkezdtem szelfizni, jegyzetelni a kislányomnak, mert valahogy az az érzésem támadt, hogy nem lesz alkalmam személyesen elmesélni neki dolgokat, nem lesz emléke az anyjáról, mert túl korán leszek kénytelen kiszállni ebböl a földi létböl.

Meg a kislányom álmai.

És itt a pont amiért ma erröl elkezdtem írni. Ma éjjel megint rosszat álmodott. Megint valami olyat, hogy elhagytam, elmentem, egyedül maradt. Már nem elöször. Es ez nagyon ijesztö. Ahogy sokszor kapaszkodik belém, mintha nem lenne holnap. EGyütt alszunk. Összbujva. Összfonodva. Szoritja a kezem, hogy el ne tünjek.

Ebben mondjuk valószínüleg az is benne van, hogy ugye az elmult 12 hónapban többször elöfordult hogy napokat töltöttem kórházban és ö nyilván nem volt ettöl boldog. Sokszor úgy slisszoltam ki reggel amikor még aludt. Most már kéri, hogy én ébresszem reggel és mindenképpen köszönjek el töle mielött elmegyek.

Nap mint nap, ujra es ujra emlekeztetem magam, hogy elvezni kell az eletet, a pillanatot, megelni az örömöket nem sajnálni rá az idöt. Hiszen oly rövid ez idö, nem szabad elvesztegetni.