Az idö mindent megszépít - tartja a mondás, és valóban.

Sokáig örizgettem a férjem váltott sms-eket a lányom születése utáni néhány hónapból. Néha beleolvastam és elcsodálkoztam, hogy mennyire kétségbe voltam esve, mennyire sokszor írtam arról, hogy sokat sír a kicsi, nem eszik rendesen, nem alszik rendesen, és mennyire el vagyok keseredve.. stb.

Ha fel kellen idéznem csak úgy spontán azt az idöszakot, akkor azt mondanám csodálatos volt. Emlékeimben a gyönyörü, sokat és jól alvó szépen fejlödö, kiegyensúlyozott kisbabámmal töltöttem a mindennapokat békés harmóniában. Pedig ez nyilván nem volt ennyire rózsaszin.

Az elmúlt 12 hónapból, vagy a tavaly nyárról csodálatos emlékeket örzök. Sokat voltunk fagyizni, kirándulni, és nagyon sokat nevettünk.

Most szedem össze a papírokat a 2019-es adóbevalláshoz. Elövettem és átlapoztam ehhez a tavalyi naptárunkat.

Szabályosan rosszul lettem. Kb májustól különbözö orvosi idöpontok tömkelege sorakozik benne. Vizsgálatok, vérvételek, port-mütét, kemo idöpontok... és még sokminden más.

Hirtelen keserü lett a szám íze, forgott velem a világ ahogy bevillantak egy-egy bejegyzés kapcsán az emlékképek.

Gyorsan be is fejeztem. Szükségm volt jónéhány mély lélegzetre és egy nagy pohár folyadékra, hogy valamelyest magamhoz térjek.

Rohadt szar érzés volt szembenézni az elmúlt 12 év történéseivel. A valósággal. Nem az emlékképekkel, hanem a valósággal. A kettö nem ugyanaz. Nagyon nem.

Részben ezért írom ezt a blogot. Azt gondolom nem szabad elfelejteni mit él át az ember. Nem kell benneragadni a félelemben, es szorngásban ami egy ilyen terápiát kísér, de nem szabad úgy tenni mintha sosem lett volna.