Ma nagyon nehezemre esett aktivizálnom magam. Legszívesebben csak heverésztem volna itt a kanapén egy jó könyvvel vagy filmmel. Egy finom kávét szürcsölve, gyümölcsöt majszolva.... Ez számomra egyelöre nem realitás.

A párom azzal jött haza, hogy kellemes idö van odakint. Ez a kijelentése nagyot lökött rajtam, hogy végre elinduljak a szokásos vasárnapi kocogásnak. Biztos ami biztos azért rétegesen öltöztem, de valóban különösen majdhogynem nyári meleg fogadott.

Némi gyomortáji diszkonfort érzéssel indultam el, de bíztam benne, hogy nem lesz baj, és különben sem megyek messzire a lakástól.

Lassan kezdtem. Aztán féltávnál egész jól ment. Még számolgattam is, hogy hátha sikerül hozni a múlt heti idöeredményt most is... de aztán éreztem, hogy nem vagyok ma abban a formában. Ez a hasfájás se akart teljesen megszünni... küzdöttem egy darabig, de végül 4,75-nél megálltam. Még becsülettel végigcsináltam a szokásos nyújtásokat és tornát, aztán hazaballagtam. Fotózgattam a gyönyörü öszi napsütésben, pár percet még üldögéltem az udvaron a nyugágyon, elküldtem néhány üzenetet, élveztem a napot. Tudván, hogy amint bejövök indul a normál vasárnapi ügymenet - anya játszunk!

Én meg valahogy piszok fáradt voltam. És még mindig lusta. Teljesitettem a mai napi penzumot kötelességböl, de a lustaságra való hajlamom ettöl még nem szünt meg. Hösnek tekintettem magam , amiért mindezek ellenére én futni mentem és nem a kanapén heverészést választottam, ezért úgy gondoltam igenis kijár nekem egy kis kényeztetés .

Kellemes fürdöt vettem. Elkészítettem a vasárnapi csészémbe a kávém, kevés kávétejszínnel feltuningolva, és extra bonuszként elfogyasztottam hozzá a maradék mákos gubát. Hmmm nyami, ez volt ám a fini lakoma.

És igenis megérdemeltem. Megdolgoztam érte.