Ma sikerült túlhajtanom magam, amit nagyon nem lett volna szabad. Nem tudom miért gondolom hogy el tudom érni a 20 évvel ezelötti teljesitményemet. Vagy hogy rekordokat kellene döntenem a terápia alatt. Butaság. Felelötlenség. Hülyeség.

Ennek az az eredménye, hogy itt ülök és hasogató fejfájás kínoz. Már vettem be egy fájdalomcsillapítót, de az csak ideig-óráig volt segítség. Ismerös ez az állapot, már nem elöször fodul elö velem. Sajnos.

Kerek 20 éve kezdtem futni. Akkoriban annak is örültem, ha sikerült 1 vagy 2 km-t futni anélkül hogy kiszakadt volna az oldalam. Aztán újabb és újabb célokat tüztem ki magam elé. Hosszú évek kemény munkájának lett az eredménye, amikor lefutottam életem elsö fél maratonját. 2014-ben pedig neveztem a müncheni marathonra. Nem sikerült úgy ahogy szerettem volna, de végigmentem a távon, beértem a célba és csak ez számít.

Ezalatt a 20 év alatt bizony számtalanszor sikerült padlót fogni és széthajtani magam. Nagyon sokáig halvány fogalmam sem volt olyan dolgokról mint hidratáltság, cukor és zsiranyagcsere és hasonlók. Nem mintha most sokkal többet tudnék, de legalább igyekszem jobban odafigyelni. Ennek ellenére elöfordul, hogy túlbecsülöm magam.

Én alapvetöen egyébként a rendkívül óvatos kocogók közé tartozom. Versenyen... na jó, inkább azt mondom, hogy futós rendezvényeken, én kb az utolsó vagyok, vagy legalábbis valahol nagyon nagyon hátul kullogok. Nagyon erösen figyelek arra, hogy ne sprinteljek el a tömeggel, hanem maradjak a saját tempomnál. Nem érdekel, szerintem sosem érdekelt, ha én voltam az utolsó, ha egyedül maradtam. Az elsö 3 km után általában beértem azokat, akik az elején repülö rajtot vettek és utána nagyon gyorsan kidöltek és az oldalukat fogva vonszolták tovább magukat.

Mégis sokszor jártam úgy, hogy forgott velem a világ mikor befejeztem a futást. Egy alkalommal célba érés után még tele voltam endorfinnal, fel voltam pörögve. Még simán hazamentem, letusoltam... de egyre rosszabbul éreztem magam. Elindultam otthonról, de már a lépcsöházból kilépve éreztem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Berontottam az elsö kisboltba, vettem egy doboz hej-hó körtelevet és ahogy kiléptem a bolt ajtaján, még ott a küszöbön egy szuszra megittam az 1 liter körtelevet. Akkor valamelyest magamhoz tértem.

Ma már szánok rá idöt és odafigyelek hogy egyek és igyak rendesen edzés elött illetve idötartamtól és intenzitástól függöen edzés közben.

Ma indulás elött azon gondolkodtam, hogy vinni kéne magammal vizet. De aztán úgy voltam vele, hogy már oktober van, nincs az a rekkenö höség mint nyáron, nem fogok annyit izzadni, azt az 1 órát simán kibírom folyadékpótlás nélkül. Hát maradjunk annyiban, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet.

Elég nagy szégyen, hogy még ennyi (negativ) tapasztalattal a hátam mögött is képes vagyok elkövetni újra és újra ugyanazt a hibát.

Most meg ugye különösen gáz ez az egész, mert bármennyire is jó és hasznos tud lenni a rendszeres sport, a rákterápia bizony nagyon nem az az idöszak amikor az ember egyéni csúcsokat fog dönteni.