A futásaimhoz csendes, kevésbé forgalmas helyet kerestem a lakóhelyünk közelében. És találtam is. Szeretek ezekben a kis útcácskákban kocogni. Mindig találok valami csodát, valamit amin mosolyoghatok. Vagy egyszerüen csak álmodozok. Hogy egyszer majd én is egy ilyen kedves kis földszintes, saját kertes házikóban élhetek majd, mint amilyenek itt vannak. Nagyon kedves környék.

Autóforgalom se nagyon van, csak az jár itt autoval aki itt lakik.

Egyik alkalommal egy idös házaspár jött épp haza mikor futottam. A néni a kerekesszékben ülö férjét tolta be a házba. Aztán pár nappal késöbb már láttam a bácsit járókerettel a bejáratuktól néhány méterre.

Rámmosolygott mikor elsuhantam mellette. És az én fejemben rögtön egy egész történet kerekedett ebböl a halvány kis mosolyból. Azt képzelem, hogy a bácsika hajdanán sportoló volt. Hogy lát engem vasánaponként és eröt merített abból, ahogy én hétröl hétre több kört róttam le az utcájukban. Azt képzelem, hogy az én példám eröt és hitet adott neki ahhoz, hogy ö is talpra álljon.

Néha látom ahogy a járdáról próbálja leseperni a faleveleket. Aprókat lép, inkább csak tipeg. Nem is egyértelmü, hogy a seprü a kezében eszköz vagy támszték. De két kézzel kapaszkodik belé. A seprübe és nem a járókeretbe.

Amennyire csak tudja egyenesen tartja magát. Büszkén. A tekintetéböl a hajdani erö és tartás megkopott fénye ragyog rám.

És én eröt merítek ebböl a bácsikából magamnak.

Ábrándozok.

Hogy egy nap majd én is idös néni leszek.

Leginkább egy lökött vén tyúk. - az szeretnék lenni :-)