Tegnap volt mindenszentek. Azt mondtam a kislányomnak, ilyenkor azokra emlékezünk akik már nincsenek velünk, hanem nappal egy felhön, éjjel pedig egy csillagon csücsülnek és onnan néznek minket.

Nem csak én élek ezzel a képpel.

Tavaly nyár végén az oviból hazafelé megálltunk egy kis játszótéren. Velünk együtt egy másik család is. Apuka lökte a 3-4 év körüli kislányát a hintában, aki egyre csak azt kérte - Magasabbra! Apa, még magasabbra!

Es közben nagyokat nevettek.

Aztán a kislány mondott valami nagyon kedveset.

- Látod apa, milyen magasra tudok már repülni? Már csak egy kicsi kell, hogy elérjem a felhöket és akkor meglátogathatom a nagyit. Egyszer úgyis elrepülök hozzá, hogy fözzön még nekem finomakat és jókat játszunk.

Apuka mosolygott és csendesen így felelt:

- Rendben kicsim, csak ne siess oda olyan nagyon.

Hát nekem még most is potyognak a könnyeim ahogy ezt felidézem. Akkor pedig igen erösen kellett koncentrálnom hogy ne így legyen.Nagyon meghatónak találom.

Ott és akkor a kendö alatt, sokminden megfordult a kis kobakomban. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy ha nekem is mennem kell, akkor vajon az én lányom hogyan fogja elviselni. És én vajon leszek-e annyira erös, hogy méltósággal tudjak elmenni.

Tegnap gyertyát gyújtottunk.

Mini mosolygot és azt mondta, Alma kutya, Dani cica és Jeromos kutyus ott ülnek a felhökön. Szerencsére neki még nem kellett megtapasztalnia, hogy egyszercsak valaki nincs többé. Ezek az állatok hozzám tartoztak, ö csak a fényképekröl ismeri öket.

Aztán "imádkoztunk". Ö így:

- Azt kívánom, hogy mindazok akik most a felhökön és a csillagokon csücsülnek, legyenek egészségesek, legyen sok barátjuk és jöjjenek le hozzám játszani.

Kicsim, sajnos ök nem tudnak hozzánk csak úgy leugrani, mert ahhoz nagyon magasan vannak.

- Akkor hívjuk a tüzoltókat, nekik van hosszú létrájuk. - lökte csuklóból a teljesen nyilvánvaló megoldást, és nevetett.

És együtt nevettünk, és arról beszélgettünk, hogy a tüzoltóknak olyan nagy felfújható párnájuk is van amibe bele lehet magasról ugrani. Meg ilyenek.

Azt ígértem Klausnak, Tina férjének a temetésen, hogy majd igyunk meg egy kávét valamikor.

De egyszerüen nem megy. Képtelen vagyok rá. Ahhoz hogy leüljünk Tináról beszélgetni, ahhoz elöbb fel kellene fogni, hogy ö már nincs velünk. Azzal együtt pedig szembe kellene nézni a saját múlandóságommal is.

Tina utolsó üzenete így szólt:

Nekem már nem tudnak segíteni az orvosok, csak egy kicsit meghosszabbítani az életem. De már megbékéltem vele, ne aggódj.

Hát én nem tudok megbékélni ezzel az egésszel.

Nem szoktam a temetöre sem kijárni. Itt sem, és mikor hazautazunk sem. Azt szoktam mondani, sokkal inkább az élökkel kell tartalmas idöt tölteni. Akik eltávoztak azok úgyis a szívünkben és az emlékeinkben élnek tovább, nem a temetöben.