Történt egy s más a 11 nap alatt amíg kórházban voltam. Megpróbálom összeírni. Ha nem éreztem volna magam többnyire rendkívül nyomorultul, akkor egész jó is lett volna kikapcsolódásnak ez a 11 nap. Sajnos többnyire majd megfagytam a láz miatt, és a takaró alatt zizegve vártam hogy jobb legyen.

No de kezdjük az elején.

November 21-én szombat délután önként vonultam be abba a kórházba ahol egyébként is kezelnek. A kisbörönd már össze volt készítve. Már péntek este 39ig ment fel a lázam, a dokinövel pedig abban maradtunk, hogy 38,3 fölött azonnal csomagolok és indulok be. Mit ne mondjak nem kapkodtam el a dolgot. Szombaton már nem mertem tovább kockáztatni. És az is bennem volt, mi van ha rosszabbul leszek, a mentö meg majd nem oda visz ahová én akarom. Gondoltam szép kényelmesen besétálok szombat délután amikor még nincs tömeg a sürgösségin.

Tömeg valóban nem volt, de jöttek folyamatosan. Volt aki jött a saját lábán, volt akit hoztak. Volt aki "simán", volt akit ufónak öltözött mentösök hoztak be. A betegirányító is figyelt rá, de én is próbáltam magam távol tartani mindenkitöl.

Mivel nálam elöre meg volt beszélve, hogy bizonyos szituban bevonulok, így engem különösebb extra körök nélkül fel is vettek. Kaptam egy ágyat és megkezdödött a "csapolás".

Volt egy viszonylag friss covid tesztem, ezért csak gyrostesztet csináltak, de abból biztos ami tuti alapon rögtön kettöt. A növér pedig az elöírásoknak megfelelöen gondosan védööltözetet vett magára. Eldobható védöruha, kesztyü, maszk, pajzs. Mikor mindennel elkészült megfordult a tüvel a kezében, hogy vért vegyen. Mit ne mondjak egyszerre volt vicces és ijesztö. Ugyanis a pajzs és a szemüvege is teljesen bepárásodott. Nyilván átfutott az agyamon, hogy akkor most így fog tölem vért venni? De abban a pillanatban már vette is le a pajzsot, a szemüveg maradt, arra nyilván szüksége volt. Na ennyit a védööltözetröl.

Megszúrt, berakott egy branült, és próbálta az elökészített üvegcséket sorra megtölteni a véremmel. 80-90-es vérnyomásnál ez nem is olyan egyszerü. Rázogatta, ütögette, szorongatta, pumpálta, hogy még egy kicsi, még egy kicsi csepegjen végre a tartályba. Végre megtelt az utolsó is. Növérke jobbra el, hogy lefertötlenítse a kezeit. Én pedig beteghez illöen továbbra is aléltan hevertem az ágyon. Növérke vissza. - Oh, ezt meg nem zártam el?

Még jó hogy olyan alacsony volt a vérnyomásom, hogy csak csekély mennyiségü vérem folyt ki a lepedöre.

Aztán bekötöttek egy literes sóoldatot. Az ilyesmit nem aprózzák el, nem sajnálják. Hagy csepegjen. A beteg úgyis ráér, semmi dolga.

Késöbb visszajött a növér, hogy a másik karomat is megcsapolja. Azt mondta a vérkultúra tenyésztéshez két helyröl kell vért venni. Jeleztem, hogy a mellmütét miatt onnan tölem állítólag csak "végszükség" esetén lehet vért venni vagy vérnyomást mérni. Na ezzel sikerült kibillenteni az egyensúlyából. Körbe járt, nézegett, hogy akkor most hol kellene újabb csapot nyitni. Végül abban maradtunk, hogy kicsit késöbb vesz majd ugyanonnan. Igy megúsztam plusz egy szúrást, hisz ott már be volt téve a branül.

Jött orvos is. Intéztek nekem ágyat a 62-es osztályon ahol mindig is kezeltek a diagnózis óta. Ez nagy megkönnyebbülés volt, hisz ott (sajnos) már kiismerem magam, és semmiképp sem szerettem volna valami tüdö vagy covid osztályra kerülni.

Este fel is vittek, ágyastól, böröndöstöl. Rögtön kaptam egy adag antibiotikumot infúzióba. Kértem altatót, és megpróbáltam pihenni.

A vasárnap jórészt eseménytelenül telt. Én többnyire a takaró alatt is fázva vártam hogy lejjebb menjen a lázam.

Napi 3 adag antibiotikumot kaptam infuioba, kettöt tablettában, plusz az elmaradhatatlan 1 lietes sóoldat.

Hétfön szóltak, hogy ha továbbra sem megy le a láz és a gyulladás, akkor szerdán tüdötükrözés következik. Ezt késöbb eltolták egy nappal, de sajnos nem úsztam meg.

Kedden hasi ultrahang várt rám, éhgyomorra kellett menni. Mármint teljesen. Se enni se inni nem volt szabad. Mivel csak délután kettökor került rám a sor, és már minden bajom volt, én azért titokban néha néha ittam egy kortyocska vizet. Kértem hogy feltétlen örizzék meg a reggelimet, mindenképpen igényt tartok rá, meg is ígérték. Sajnos az ebéddel elég rossz tapasztalataim voltak, a reggelihez pedig mindig 2 db zsemle járt, ami ugye magában is ehetö.  Végül a reggelinek mégis lába kélt, az ebéddel viszont szerencsém volt - rántott husit kaptam krumplisalival, nyami.

Ami pedig a hasi ultrahangot illeti. A májamon találtak még tavaly valami foltot, azt azóta idöröl idöre megfigyelik. Hemangioma. Vagy valami hasonló. Azt mondják ártalmatlan. A vizsgálat mint fentebb írtam teljesen éhgyomorra, étlen szomjan történik. Felülröl teljesen le kell öltözni. Kedves figyelmes növérke, papirtörlövel betakarta a mellem, és a nadrágom. Részben hogy ne fagyjak meg, részben a méltóság megörzéséért, részben azért hogy ne folyjon szét az ultrhanghoz használt zselé.

Ahhoz hogy az orvos minél jobban hozzáférjen az érintett területhez, légzésutasításokat ad - mély belégzés, bentart......(hosszú szünet) ...... kilégzés.

Legalábbis eddig így volt. Ez az orvos viszont elfelejtett szólni a kilégzésröl. Én már zöldültem, lilultam, mikor azt mondja, "akkor ismét nagy levegö, és benntart" Mire én: Aha, persze. Közben a mellette álló medikus hölgyeknek magyarázott intenzíven. Óráknak tünö percek után végül jött a megkönnyebbülés: a folt változatlan, rosszindulatú elváltozásra utaló jel nincs. Végeztem. Kint még meg kellett várni a leletet. Addig gyorsan megittam azt az egy deci vizet ami nálam volt, és alig vártam hogy visszamenjek az osztályra és végre egyek valamit. Ebéd után aztán le is feküdtem aludni.

Másnap az idöközben beköltözött szobatárs nénit is hasi ultrhangra vitték, ö se úszta meg jobban, pedig ö cukros. Ö is csak kora délutánra került sorra, ráadásul neki nagyon el is húzodott. Ugyanis neki egy hatalmas cisztát találtak a máján, amit le is csapoltak. Másfél liter folyadékot sikerült kipumpálniuk a néninböl. Nem semmi.