Ujabb kórház újabb kalandok

Azért kellett másik kórházba mennem mert egyrészt nem volt hely, másrészt azt mondták profi tüdögyógyasz reszlegre sikerült nekem helyet intézni, ott leszek a legjobb helyen.

Ezúttal a Klinik Bogenhausen „vendégszeretetét“ „élvezem“.

Egy frászt!

Itt se vendégszeretetröl se élvezetröl nem beszélhetünk. Ami itt van az egyenesen katasztrófa!!!!!!

Megpróbálom idörendben valahogy összefoglalni mik történtek itt velem mióta itt vagyok. Ma december 23 van, szerda, én pénteken december 18án reggel 8kor érkeztem. Szóval 6. napomat töltöm itt szenvedésekkel tele.

A kórház egy domb tetejére épült, lövésem sincs milyen megfontolásból, de sajnos több kórház is ilyen helyre épült Münchenben. Már a bejárathoz eljutni sem egyszerü feladat beteg emberként, de Neuperlachban legalabb van egy lift félúton.

Hát itt nincs.

Taxi hozott, a saját lábamon már nem biztos hogy el birtam volna idáig vánszorogni, föleg nem a börönddel. A sugárterápiát is itt csinálták, ide jártam egy hónapig minden nap, ismerem már jól milyen rengeteg sok lépcsön kell ide felbaktatni. Gondoltam hátul ahol a mentök is járnak egyszerübb bejutni. A taxis is egyenesen oda vitt, kérés nélkül. Szuper.

Ott azonban rögtön közölte velem egy biztonsági ember, hogy oda én ugyan be nem teszem a lábam. Ok, és hol a lift, kérdeztem.

Nos, lift csak a mélygarázsból van. Szóval aki egy vagyont fizet a parkolóházért az bejut a kórházba lifttel, mindenki más szakadjon meg.

MEgmutatta hol a lépcsö, aztán csáo.

Fogtam a kis böröndömet és lépcsöröl lépcsöre apránként felküzdöttem magam 2 emeletet. Aztán nekidöltem az ajtónak, mert simán kézzel kinyitni már nem bírtam.

Miután sikeresen bejutottam az épületbe, kiszuszogtam magam és megérdeklödtem az info pultnál, hogy akkor most merre tovább. Húzzon sorszámot a betegfelvételen, majd hívják.

9es sorszámot kaptam, 2-esnél járt a számláló. Röpke egy óra múlva végeztem is. Addig kabátban hidegrázva, lázasan vártam a soromra egyre türelmetlenebbül. Az én bejelentkezésem mindössze 3 percig tartott, fogalmam sincs másoknak mi tartott olyan sokáig.

Aztán megkerestem a 18as osztályt, ott volt idöpontom tüdö tükrözésre.

Ott lettem népi állnok. Ülnök ám a túrót. Állnok. Nem volt szék. Kapaszkodtam a növerpult elötti korlátba és próbáltam nem összeesni. Növér sehol. Orvos sehol. Egy gyakornok nöci kényelmesen sétálgatott fel alá a folyosón. A harmadik körben megszólitottam, hogy ugyan már ha megmondaná kihez fordulhatnék.

A növérekhez. De azok most nincsenek itt. – jött a válasz, és tovább rótta a sétáját a folyosón.

Egy növér végül alámtolt egy kerekes széket.

Eltelt ugy kb 30-40 perc, mikor jött egy másik növér, kivette a kezemböl a papirokat amiket a betegfelvételen adtak, elvette a böröndömet és leültett egy várakozó padra. Kaptam egy oldal kitöltendö kvíz feladatot az állapotomról, és két oldalas listát a reggeli-ebéd és vacsora rendeléshez.

Eltelt újabb kb 1 óra hidegrázás, gyengeség, sürü óra nézegetés, szemkontaktus keresése az elsétáló növérekkel, orvosokkal….

Aztán egyszercsak megjelent egy fiatal orvos, hogy akkor ö most vért vesz, meg ilyesmi. De ha van port beültetve, akkor mégis csak menjünk be inkább az egyik vizsgálóba és a akkor beszúrja a port-tüt.

A pici vizsgálóban tárva nyitva volt az ablak, ami külön jót tett a hidegrázásomnak. Mivel az orvos még elment néhány dologért én rögtön kihasználtam az alkalmat és gyorsan bezártam az ablakot.

Mikor visszajött megcsinálta a corona gyorstesztet. Ez egyre elviselhetetlenebb.

Azt kérte feküdjek le, úgy egyszerübb lesz.

A kórházban ahol kezelnek ez úgy néz ki, hogy felvesz az rovos egy steril kesztyüt, azzal elöveszi a port beszúráshoz szükséges eszközöket. Elsöként egy steril lapot, arra borít ki mindent az eredeti csomagolásából, úgy hogy még kesztyüben sem ér hozzá. Aztán felveszi a speciális kesztyüt (ráhúzza a másikra!) és utána már a világon semmihez sem nyúl csak a steril lapra kikészített cuccokhoz.

Na itt ilyesmiröl szó sem volt. A doki  elöször is összefogdosott minden létezöt az asztalon. Különbözö fecskendöket, a kulcscsomóját kétszer is, aztán az ajtókilincset, mert kiment, aztán visszajött stb stb. Aztán elöszedte a steril lapot arra rápakolta kézzel a korábban kibontott cuccokat. Felvette a speciális kesztyüt. Lefertötlenitette a böröm. BEszúrta a tüt. Aztán már nem bírta tovább és felvette a telefonját a sepciális kesztyüs kezével, és mikor végzett a hívással, akkor folytatta a folyamat lezárását. Hát nem nyugtatott meg.

Ezek után kikérdezett. Ki vagyok, honnan jöttem, mik a tüneteim, elözmények, mennyire vagyok szarul, jártam-e egzotikus országokban, miket szedek és hasonlók. Megkérdezte mennyire vagyok terhelhetö, mondtam hogy semmennyire. Oké – válaszolta – bír lépcsözni? Hány emeletenként kell megállnia pihenni?

CSodálkozva és felháborodva meredtem rá. Emeletenként???? Minden elcseszett lépcsöfokon meg kell állnom szuszogni, pihenni.

Aztán jött a gyakornok nöci aki korábban a folyosón sétálgatott, hogy az úgy nevezett vitális értékeimet megmérje, felírja. Testsúly, testmagasság, testhömérséklet, vérnyomás, pulzus, véroxigén szint.

Szegényen már a lázmérö kifogott. De valahogy csak összehozta. Megállapitotta hogy alacsony a vérnyomásom és magas a pulzusom, és ez szerinte nem egészen ok, szólni kéne az orvosnak. (EGyébként már 6 hete igy vagyok – lázas vagyok, magas a pulzus és alapból alacsony a vérnyomásom)

Álldogált bizonytalanul a nyitott ajtóban, hogy akkor most hogy is kéne ezt a helyzetet megoldani.

Közben már kétszer járt bent egy növér, hogy várnak a tükrözésen. És egyébként mehetnék a 827-es szobába.

Délben végül kijutottam a vizsgálóból és bevánszorogtam a szobába. Alig ültem le az ágyon, levettem a cipöm, kivettem a böröndböl a legszükségesebbeket és betettem a szekrénybe.

Máris ott termett egy beteghordó, hogy akkor ö most engem elrabol és elvisz tükrözésre. Ágyastúl, úgy ahogy vagyok.

Lent már vártak és reklamáltak, hogy hol voltunk ilyen sokáig.

Úgy ahogy voltam, utcai ruhában megkaptam az érzéstelenítöt, bekötötték az altatot és már kezdödött is a vizsgálat. Amiböl szerencsére semmi sem jutott el a tudatomig.

Egy órával késöbb felébredtem. Akkor áttoltak a röntgenbe. Utána pedig vissza az osztályra. Nagyon erösen köhögtem, azt hittem megfulladok, és nagyon rosszul éreztem magam.

Mikor betolt a szobába sikeresen nekitolta az ágyat a korlátnak, amitöl leesett oldalról egy darab amire az ágy irányítókészüléket lehet rögzíteni, hogy kéznél legyen. Azóta ez vagy a földön hever, vagy az éjjeliszekrényre próbálom valahogy akasztani. Az oldalról letört darab pedig itt hever az asztalon .

A pénteket innentöl tovább az ágyban töltöttem, ugyanabban a ruhában amiben bejöttem.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az elözö tükrözést a másik kórházban úgy csinálták, hogy kórházi hálóinget kellett felvennem, nem lehetett alatta csak bugyi, hogy ha bármi komplikáció adódik, akkor minden gond nélkül azonnal be tudjanak avatkozni, még akár mütéttel is. Na de ez nyilván csak apróság, mellékzönge.

Olyan rosszul voltam hosszú órákon keresztül, hogy a fejem még elfordítani sem tudtam, mert annyira szédültem. Félájultan, félálomban észleltem, hogy behozták az ebédet, kértem hagyják ott majd késöbb megeszem. Almás rétes volt. Szívesen ettem volna belöle. De nem birtam felkelni. Délután 4ig nem is volt szabad se enni se inni, de nem is tudtam volna.

Aztán 5kor meghozták a vacsit is, Kértem hogy azt is hagyják ott. Éreztem, hogy ennem kellene, de nem birtam felülni sem.

Este 8ra sikerült valamennyire összeszedni magam. Átöltöztem és ettem pár falatot.

Kértem altatót. Nem kaptam. Vissza se jött az ápoló.

Késöbb kértem megint, mire az volt a válasz, nem szerepel a kórlapon, az orvos nem rendelte el, nem adnak. Mondom az jó, mert anélkül nem fogok tudni aludni, mire nagy duzzogva hoztak valami növényi alapu cuccot, amivel sikerült 2 órát aludni.

Egész szombatom azzal telt hogy fuldokolva köhögtem fel a trutyit a tüdömböl és közben vadásztam az orvost, hogy irjon ki nekem altatót. Vizit sem volt, a tükrözésröl se kaptam semmi infot. Bekötöttek valami infuziot, de hogy mit… A másik kórházban folyamatosan tájékoztattak , minden nap volt vizit, ehhez a bizonytalansághoz én nagyon nem vagyok hozzászokva.

Orvost fogni szombaton ebben a kórházban nem egyszerü. Végül valamikor késö délután mikor már kezdtem feladni, bejött egy fiatal doktornö hogy azt hallotta én sürgösen beszélni szeretnék vele.

Semmilyen kérdésre nem tudott válaszolni, ö csak ügyel itt ha vészhelyzet lenne, de semmit nem tud a vizsgálatról, viszont ír ki nekem altatót ha ragaszkodok hozzá.

Ragaszkodtam hozzá.

Vasárnap volt vizit. Hurrá. De nem lettem okosabb. Ismét egy fiatal doktornövel társaloghattam kedélyesen aki szintén csak ügyelt, és szintén nem voltak válaszai. Kérdeztem, hogy mi a terv ezzel a tüdögyulladással – nekem kell kiküzdenem magamból a sok trutyit és eröszakkal felköhögni, vagy majd azért valami gýogyszer is lesz ami besegít. Azt mondta az nagyon jó ha sikerül felköhögni, mosolygott és elment. Én már 6 hete köhögök. Es ebben már teljesen kimerültem, úgy hogy nagyon „örültem“ a hírnek, hogy „hajrá Mari néni azaz Frau Timár, szépen köhög, folytassa csak“. Ja, azt is megtudtam, hogy az ünnep miatt nem fogják megszakítani a teapiát, valószínüleg maradnom kell dec 28ig.

Sírógörcsöt kaptam, zokogtam. Bejött a növér, feltünhetett neki valami mert megkérdezte mizujs? Mondtam neki, hogy haza akarok menni. Nem jó itt nálunk? DE basszus, igazi luxus üdülés. Unatkozik? Nézzen tévét. Kb ennyire futotta a német nyelvtudásából. Együttérzöen megsimogatta a vállam és sietett a dolgára.

Közben feltünt, hogy itt kicsit mások a viszonyok mint amit eddig megszoktam.

A fürdöben nincs semmilyen kézmosó, sima szappan se, nem hogy antibakteriális speciális kórházi folyékony szappan. Se papirtörlö. Se tartalék WC papir.

Talán kesztyü sincs elég, mert az ápolók egy része vagy puszta kézzel intez mindent, ráadásul kézfertötlenítés nélkül, vagy már eleve kesztyüben jön be a szobába, amivel elötte ki tudja merre járt, hány beteget látott el… stb.

Hát mit ne mondjak, továbbra sem nyugodtam meg.

Hétfön délelött megjelent a beteghordó, tüdöfunkcióra és EKG-re vitt. A tüdöfunkciónál egy betanulóhoz kerültem, aki sajnos nem ismerte a beállítási paramétereket a számítógépen. Folyamatosan a másik kollégáját kérdezgette, aki valami mással volt elfoglalva. A nöci annyira rá volt koncentrálva a beállításokra és hogy mikor milyen gombokat kell megnyomni, hogy közben rám és az én légzésemre, ritmusomra egyáltalán nem figyelt. Kétszer próbálkoztunk két különbözö müvelettel eredménytelenül. Közölte velem, hogy nem jól csinálom, és ennek igy nincs értelme. Szerettem volna megkérni, hogy tegyünk még egy próbát a kolléganöjével, de aztán inkább hagytam a fenébe az egészet. Azt mondta nincs nagy gáz, a vérgáz értékek rendben vannak, a többi pedig nem fontos. A jelentésbe bekerült, hogy a pácienssel nehéz volt az együttmüködés.

Jött a beteghordó és áttolt EKG-ra. Közvetlenül egy idös bácsi mellé állította a széket. Megkértem ha már úgyis rengeteg hely van, akkor eseteleg ügyelhetne a távolságtartásra is. Odébb húzott.

EKG asszisztens. Neve? MEgmondtam. Ok, megvan Elisabeth Kutykurutty. Hát pont nem, fussunk neki még egyszer. Mielött hozzákezdett a vizsgálathoz biztos ami biztos leellenöriztem a kijelzön az adataimat.

EKG rendben, kitoltak, ismét a bácsi mellé közvetlenül. Ismét megkérdeztem, hogy esetleg lehetne szó róla hogy távolságot tartsunk. Odébb húzott.

Késöbb jött az rovos aki elsö nap is kikérdezett. Kérdezte hogy vagyok, megmondtam öszintén, hogy nem jól. Elcsodálkozott.

Ezen meg én csodálkoztam el.

Miután jól kicsodálkoztuk magunkat elmondta, hogy a tükrözés eredményét majd a tenyésztés mondja meg, ami eltart pár napig. Most más antibiotikumot adnak, valami erösebbet, nem azt amit eddig kaptam. Elmeséltem neki, hogy volt egy rovarcsipésem szeptemberben amire antibiotikumot kellett szednem. Mondta hogy jó tudni, de nem valószínü hogy van összefüggés. Vett vért és azt mondta csinálnak majd újabb Ct-t. És persze az elmaradhatatlan corona teszt. Mekkora öröm.

Érdeklödtem, hogy hazamenetel ügyében mire számíthatok. Hiszen mindjárt karácsony, és mégiscsak jobb lenne a családdal tölteni. Szerinte a corona korlátozások miatt úgysem lehet találkozni senkivel. Mire megemlítettem neki, hogy azért talán az 5 éves lányom nem tartozik a korlátozás alá. Szerinte majd bepótoljuk a karácsonyt, nem egy nagy dolog. Igazán empatikus reakcio, köszönöm szépen. (Megvártam míg kiment és csak utána kaptam sírógörcsöt)

MEgkérdeztem azt is, hogy de ugye ez az izé gyógyítható. Nagyon kedvesen azt válaszolta, hogy ezt nem lehet megmondani. Mondom akkor ebbe fogok belehalni? Majd meglátjuk hogy hat az antibiotikum – válaszolta és elköszönt.

REndkívüli módon megnyugtatott.

Hétfö késö délután aztán újra bejött az orvos, nagyon biztató ábrázattal és lelkesen ecsetelte, hogy sokkal jobb a vérképem mint volt pénteken. A gyulladási érték jelentösen csökkent, és még szerdán újra megnézik, ha az is ok akkor csütörtök reggel (dec 24-én) hazamehetek. Azt is mondta, hogy otthon majd még szednem kell ezt azt, pl egy csomo chortisont, de majd itt adnak mindent, mert hát ugye ünnep lesz, nem lesz se orvos se gyogyszertár.

Boldogság ezerrel, öröm, hála – imáim meghallgatásra találtak.

Kedden délelött még kaptam egy szeretet csomagot a férjem által. Amit futtában a friss levegön szigorúan maszkban vehettem át.

Bejgli is volt benne. Nem esett jól. Mostanában az édességek valahogy nem esnek jól. Ami alapvetöen egyáltalán nem baj, csak mar ugye úgy megszoktam, hogy ha bánatos vagy ideges vagyok, akkor nasizok egy kicsit hogy jobb legyen. Nos ez most nem müködik.

Az elmúlt 6 hétben különben is fogytam 6-7 kilót, szép vékony lettem. Igaz a melleim is megszüntek létezni, biztos szublimaltak vagy mi, na de mindent a vékony alakért, most az a divat.

A kivételes körülmények kedden délig tartottak, akkor megszünt az a kiváltságom hogy egyedül lehetek a szobában. Beköltöztettek mellém egy idös nénit, aki fekvöbeteg, katéteres, ágytálas (5 napja nem kakilt), két oldali tüdöembóliás, trombózisos, meg ilyesmi.

De legalább jóreszt csendben van, fejhallgatóval nézi a tévét. Illetve jórészt alszik közben.

Dél körül ismét jött a vizit. Kértem a dokit, hogy írja már fel gyorsan miket kell majd otthon szednem, most még nyitva a háziorvos, megrendelem a recepteket, a férjem elhozza kiváltja. Mert jövö héten minden zárva lesz. Ok ok, intézi, nem gond.

Kedden délután volt orvosos megbeszélösdi föorvossal meg minden. A szomszéd néni külön engedéllyel látogatót fogadhatott, aki délután 2kor érkezett és 4 után kicsivel távozott. Várta az orvost, aki állitólag azt mondta neki, hogy délután 2 és 5 között itt lesz es beszéljenek a néni állapotáról. A bácsi egyre türelmetlenebb lett. Fél 4kor közölte a nénivel, hogy lesz szíves átadni az orvosnak szívélyes üdvözlete mellett az infot, hogy ne nézze már madárnak, hívja a mobilján fel ha akar valamit.

Végszóra betoppant az orvos, és hosszan mesélt a néni terápiájáról, otthoni ápolásáról, és arról, hogy 24én hazamehet. Na itt kaptam fel a fejem és kezdtem erösen figyelni. A néni oxigénre van kötve, két oldali tüdöemboliával hozták be ugyanaznap mint engem, minkét lába trombózisos, vérhígitot kell szednie amit nem adagolhat tul, állandó felügyeletet igényel, stb stb de ö már tutira hazamegy 24én.

NAgyon vártam hogy befejezzék a beszélgetést és reméltem hogy utána én következek. És valóban jött is hozzám.

Elmesélte, hogy a felvételek alapján vándor-tüdögyulladásom van, ami nem normális. Ahogy az sem, hogy ennyire nem reagált az eddigi kezelésekre. Szerinte a tüdögyulladás hátterében a sugárkezelés állhat vagy valami gyógyszer mellékhatásaként sikerült beleesni. Milyen gyogyszer, mert kifejezetten gyogyszert csak a hormontablettát szedem a mellrák miatt. És azt még 5 évig kellene szednem.

Nem nem, a kemo amit kapok az lehet a ludas az ügyben, a sugár inkább nem valószínü. (Ha ugy lenne se mondta volna meg, a sugárterápiát ebben a kórházban csinálták, nyilván nem fogja a kollégákat bemártani)

Szerinte abba kellene hagyni a kemot, már úgyis csak két kezelés lenne hátra.

De biztosat majd csak akkor lehet mondani ha megjön a tükrözésröl a tenyésztés eredménye.

Kérdeztem, hogy akkor kiderül majd, hogy mi okozta? Ja, az nem. De szerinte tuti hogy vagy a kemo vagy a sugár, de inkabb a kemo.

Mondtam neki, hogy arról volt szó kapok egy listát arról miket szedjek otthon. Szerinte amig nincs meg a tükrözés eredménye addig ö nem tudja eldönteni mit írjon fel. Es az lesz a döntö arról is, hogy hazamehetek e vagy sem.

Ismét összeomlás.

Estefelé megláttam a folyosón a fiatal osztályos dokit. Maga még mindig itt van? – kérdeztem töle ahogy elszáguldott mellettem,es megemlítettem hogy igért nekem egy gyogyszerlistát. Igen igen, nem felejtette el, ki van már nyomtatva, hozza majd. És valóban, jött és hozta a listát.

Mondom neki, milyen jó hogy most már tudom nem én fáztam meg valahol es abból nött ki a tüdögyuszi, hanem a kemo vagy a sugár okozta. Mire közölte hogy más orvos más vélemény.

No mindegy, a lényeg hogy van már egy gyogyszerlistám. Még megvárom a szerdai eredményeket a tükrözésröl és ha nincs változás akkor megrendelem a házidokinál a receptet telefonon.

Kedden este összeomlott az osztály. Már a vacsorát is rendkívül késön kaptuk meg, az antibiotikummal pedig csak este fél 9re értek el hozzánk a korábbi 17-18 óra helyett. Már azt hittem nem is lesz semmi.

A néni este fél 10ig szunyókálva fejhallgatóval nézte a tévét. Akkor meglepö módon kihúzta a fejhallgatót. Es elaludt. Ültem itt és néztem, hogy az király lesz ha ö tv mellett akar egész ejjel aludni, mert nekem egyébként lövésem sincs hogyan kell kikapcsolni. De aztán egyszercsak felébredt, kikapcsolta, bevette az altatóját és aludt tovább.

Nekem az volt a szerencsém, hogy tévedésböl elözö nap 5 helyett 10 mg-os altatót kaptam, aminek csak a felét vettem be. Igy kedd éjjelre a néni mellé volt 10 mg altatóm, ami segített elaludni. Egészen 5 óra 20 ig aludtam is. Tök jó volt. Akkor felzargattak az antibiotikum miatt. A néni palackja sokkal kisebb mint az enyém, így biztos voltam bennne, hogy az estihez hasonlóan az övé is lecsepeg mire az enyém. Megnyomtam a növérhívót, jött is az ápoló, lekötött az infúziórol és próbáltam visszaaludni. A nénié még vígan csepegett. Kicsit késöbb ö is csengetett. Némi várkozás után benyitott az ápoló: „mondtam hogy sürgös esetünk van, majd jövök“, és elment. A néni nem volt boldog. Én sem.

Aztán hallom, hogy a néni motyog és idegesen nyomogatja a növér hivót. Aztán egyszercsak megszólalt hogy ha sürgösen nem jön valaki akkor ö maga alá csinál. Na ezen a ponton az utolsó csillámpor is elszállt a szememröl, reményem sem maradt a visszaalvásra.

Megjött a növér, betolta az ágytálat a néni alá és elment.

A néni nagyokat szuszogott aztán megkönnyebbülve ismételgette: eljött a karácsony, eljött a karácsony, 5 nap után eljött végre a karácsony. Én valahogy kevésbé értékeltem ezt az ünneplést. Föleg hogy a növér nem jött és nem jött. Mikor végre megérkezett és kivitte az ágytálat akkor hirtelen betöltötte a szobát A Szag. Megvártam míg letakaritja a nénit, újra bebugyolálja és kinyitottam az ablakot. A néni elaludt, nekem meg a maradék álom is kiment a szememböl.

Csak vártam hogy hozzák a gyógyszereket, a reggelit, és felkeljen a nap.

Igy köszöntött ránk a szerda reggel.

A fürdöszobába indultam fogat mosni es meglepödve láttam, hogy tele az aprócska szemetes – nem csoda hisz az összes antibotikumos palackot és csövet oda dobálják – és a tetején ott virit a szaros fenéktörlö amivel a néni hátsó felét lepucolták. Hurrá.

REggeli után már jött is az orvos vizitelni. Tükrözés eredmény még mindig nincs. A terv is változott. Ma nem vesznek vért, majd csak holnap. Ha a holnapi ´verkép rendben lesz, ami ugye majd legjobb esetben dél körül derül ki, akkor hazamehetek. Megint nem sikerült megnyugtatnia. Elmeséltem hogy még mindig fáj nagyon a vádlim, ez a görcsös fájdalom amit magnézium hiánynak gondoltam valahogy nem akar múlni. Mire megjegyezte, hogy szerinte nem valószínü hogy trombózis és elment.

Ezen a ponton eszembe jutott, hogy eddig minden kórházi tartózkodás alatt kaptam vérhígítót, most viszont még semmit, pedig már hatodik napja vagyok bent. Rögtön bepánikoltam hogy trombózisom van és persze rákerestem a neten, amitöl még idegesebb lettem. Már nyomtam is a növérhívót, elmagyaráztam, hogy ez szerintem igy nincs rendben. Sürün bólogatott és széles kézmozdulatokkal magyarázta, hogy nekem nincs is szükségem vérhígítóra, és különben is. De majd szól az orvosnak ha nagyon akarom. Az orvos irt ki rá még két tasak magnéziumot és fájdalomcsillapítot.

Nem lettem nyugodtabb.

Megjelent egy újabb orvos. KEdvesen rám nézett, megkérdezte hogy vagyok. Minden meggyözö erömet bevetve hangoztattam, jól vagyok, jól vagyok, minden ok. (Brian élete c. film kezdete jutott eszembe) és reménykedve kérdeztem öt is hogy hazamehetek-e. Mellette állt a fiatal osztályos doki, aki készségesen tájékoztatta hogy holnap még két adag antibiotikumot kell kapnom, és megvárni a vérkép eredményét. Szóval majd kiderül hogy hazamehetek-e. Nem volt meggyözö.

Az imént bekötötték a déli antibiotikumot. Szokás szerint se kesztyü se kéz fertötlenítés.

Mikor lecsepegett és jött a növér, itt bent a szobában a szemem láttára húzott kesztyüt. Hurrá. Lekötötte a nénit az infúziórol, aztán hozzám fordult, hogy az enyémet is elintézze. Persze kesztyü csere nélkül. Elfogott a hányinger és már nem bírtam tovább. Megkértem hogy húzzon másik kesztyüt. Megtette.

A néni tegnap is és ma is akkora friss süti szeletet kapott az ebédhez mint egy ház. Nekem tegnap egy csoffadt körte jutott ma pedig meggyes tejbe rizs. Fuj.

Bejött egy nöci közvéleménykutatni. Megkérdezte milyen jobbítási javaslata van a néninek. A néni rögtön mondta, hogy a kaja ehetetlen. És csináljanak valamit. Aztán rögtön rámszólt hogy én is erösítsem meg. A helyzet az hogy most még egész ehetö is volt amiket kaptam. Éhes is vagyok, erösödnöm is kell, így én nagyon igyekszem hogy minél többet egyek meg abból amit kapok. Ami egyébként egyáltalán nem sok. A néni bezzeg még levest is kap, nekem az sem jár.

Mikor kiment a közvéleménykutatós nöci a néni durván a szememre vetette hogy nem panaszkodtam elég intenzíven a kajára. Aztán azt is számon kérte rajtam, hogy nem beszelgetek vele. Jó hangulatban telt az este hátralévö része. A felháborodását egyébként egyáltalán nem értettem – mindent en szedtem fel neki a földröl amiket leejtett, teat hoztam neki, a pulloverét szedtem elö a szekrényböl, bejglit es mandarint adtam neki. A férje által behozott gyümölcsöt vissza is küldte mert szerinte nálam van elég gyümölcs abból jut neki is elég.

Szerda este aztán megjelent egy védöruhába öltözött ápoló. Közölte hogy az egyik növérnek pozitiv lett a covid tesztje ezért most mindenkit letesztelnek. Bögtem a félelemtöl és azon gondolkodtam hogy most azonnal saját felelösségre elhagyom a kórházat.

Késöbb újra megjelent hogy bekösse az infúziót. Kértem hogy húzzon tiszta kesztyüt. Most vettem fel az ajtó elött – jött a válasz. Bekötötte az infúziót nekem, utána a néninek is. Se kesztyücsere se fertötlenítés. Aznap éjjel már nem aludtam. Nézegettem az órát és vártam hogy reggel legyen és valahogy eltünjek innen. Éjjel 2 körül arra figyeltem fel, hogy a néni oxigénje nem bugyborékol, de a néni továbbra is egyenletesen szuszog. Azon sakkoztam, hogy vajon mennyire fontos a folyadék az oxigénes tartályban, hívjam a növért, vagy hagyjam. Hajnal 3 körül benyitott a növér és megemlítettem neki a néni oxigénjét. Megnézte, minden ok, a folyadék nem lényeg, oxigén van. Fél 4 körül elaludtam. 5kor hozták a reggeli antibiotikumot.

7 órakor bekapcsoltam a telefonom. A férjemtöl jött üzenet. A gyerek 5kor kelt, izgatott, díszíti a karácsonyfát, pakol, rendezkedik, várja anyát haza. Ö ugyan nem mondott neki semmit, de a gyerek a fejébe vette, hogy karácsony van, anya hazajön. Ekkor már tudtam, ha kell eröszakkal is kiverekszem magam innen és hazamegyek.

Fél 8 után felpörögtek az események. Jött egy dokinö vért venni és azt ígérte sürgösségsel adja be a laborba, hogy mielöbb meglegyen az eredmény és mehessek haza. Megkaptam a zárójelentést. Ami szemet szúrt, hogy a jelentés szerint „a páciens túlsúlyos, a 1,57 m testmagasságához 80 kg“ – 1,68 m magas vagyok, kb 58 kilóval vonultam be a kórházba, amiböl még sikerült valamennyit leadni. Túlsúlyosnak egyáltalán nem nézek ki. Ezek után végigolvastam betüröl betüre az egészet. Az orvos szakmai részeket persze nem tudtam egyértelmüen értelmezni és megítélni, csak körülbelülre gondolom hogy rendben van.

Minden a néni hazaszállítása körül forgott. 5 percenként tájékoztatták, hogy mikor jön a betegszállító, összepaokolták a holmiját, hozták a gyógyszerlistát, a terápiás tervet, öltöztették.

Kértem én is a gyógyszereimet. Ja, igen a gyógyszerek, hát azzal az van, hogy nem adnak csak max 2 napra. (Mekkora mázli hogy már elöre megrendeltem a receptet a háziorvosnal és a férjem ki is váltotta, különben igy a karácsonyi ünnepek alatt itt lennék gyógyszer nélkül. Végül ezt a 2 napi adagot sem kaptam meg. De már nem érdekelt, csak kiszabaduljak.

Egyszercsak beviharzott a dokinö, hogy megvan a labor eredmény, a gyulladási érték szépen lement, akár le is mondhatok a déli antibiotikumról, mehetek haza. Abban a pillanatban már húztam is a cipöm és rohantam utána hogy máris azonnal szedje ki a port tüt és már itt sem vagyok. Minden jót kívántam (viszontlátásra eszembe sem jutott) és már robogtam is a lift felé. Kint bedobtam magam az elsö taxiba és irány haza. Vissza se néztem.

A fogadóbizottság már a ház elött várt itthon. A taxistól számlát sem kértem, csak gyorsan kifizettem.

Egyszerre sirtam és nevettem, ahogy magamhoz öleltem a lányom. Jó végre itthon lenni.