Vajon lehetek én példakép? 

Mindig is szürke kisegérnek tartottam magam. Közben vágytam rá, hogy valaki felfedezze bennem a... mit is? Mindig valami , valaki mást.

Mikor Egerszegi Krisztina a csúcson volt arról álmodtam hogy engem is felfedeznek mint úszótehetség. Állítólag hátúszásban egész jó voltam. Különösen a lábtempóban, ami sokaknak kihívást jelentett. De én csak gyógyúszásra jártam a gerincemmel, és eszem ágában sem volt rendszeresen edzeni, korán kelni és bármi egyéb ami egyébként egy ilyen felfedezéssel együtt járt volna. Én azt vártam hogy csak úgy felfedezett leszek a semmiböl, anélkül hogy tennék érte valamit.

A Portugál c. komédiában van egy jelent. A világ végén valami eldugott kistelepülésen a csapost kérdezi az odavetödö álmodozó idegen : nem vágyott soha semmire?

Mire a válasz: egy néger nö. Az jó lett volna.

És mit tett érte?

Én itt voltam. - jön a teljesen magától értetödö válasz a csapostól két pohár eltörölgetése közben.

Hát valahogy én is igy voltam / vagyok az álmaimmal. Én itt vagyok, és várom hogy felfedezzenek.

Aztán most meg vagyok lepödve rendesen, mert az elmúlt 1,5 évben két nagyon pozitiv visszajelzést kaptam két barátnömtöl.

Egyikükkel szakmai kapcsolatom volt, abból lett facebook jelölés, privát kommunikáció és barátság. És azt írta nekem egy nap, hogy az én facebook-ra posztolt futásaim késztették arra, hogy ö is futni kezdjen. Elindult és napról napra küzdötte fel magát, hogy meg legyen az elsö kilóméter megállás nélkül. Majd emelje a tétet 2 km.re és így tovább. 2019 szeptemberében már együtt álltunk rajthoz a müncheni Olympiaparkban 5 km-en. Igaz én akkor már túl voltam két kemoterápián, haj nélkül, kendöben vártam hogy eldördüljön a rajt pisztoly. Szerintem többet sétáltam mint futottam, de megcsináltam. Hihetetlen élmény volt, hogy sikerült. Az volt a hab a tortán, ahogy Bogit néztem, teljes eufóriában attól, hogy sikerült tervezett idön belül teljesítenie a távot. Szerintem el is pirultam mikor azt mondta ezt nekem köszönheti.

Ugyan mit közöm lehetne nekem az ö sikeréhez, eredményéhez. Ö volt az aki nap mint nap újra és újra eröt vett magán, felkelt a kanapéról és rótta a köröket egyre többet, egyre tempósabban. Az ö érdeme, a saját büszkesége amit elért.

A karácsonyra küldött képeslapba is beleírta, hogy a futás hozott össze minket, és én örzöm azt a lapot.

Nemrég egy másik barátnöm is azt írta az én példám lebegett elötte mikor futócipöt húzott és futni kezdett. Most már rendszeresen jár és jól esik neki. Kerek 20 éve vagyunk barátok. Nem hittem volna, hogy lehetek számára követendö példa. Pláne ennyire szimplán. Az ö kezét sem fogtam, nem bíztattam. Ö is magától indult útnak, önmagát küzdötte le nap mint nap. Lehet nekem ehhez közöm?

A föiskolán és az egyetemen nem csak az én évfolyamom, hanem még az utánam következö évfolyamokon tanulók jelentös része is az én jegyzeteimböl, kidolgozott tételeimböl készült a vizsgákra. Én a közgazdasági karon pénzügyesként végeztem. Az államvizsga után valahogy egy másik szakirányos csoporthoz vetödtem ünnepelni. Mikor megmondtam a nevem, a srác akinek bemutatkoztam felkiálltott - Emberek, idenézzetek, itt a csaj akinek a jegyzeteiböl készültünk.
Az egyik exem pedig a munkája kapcsán egy ügyintézö hölggyel merült csevegésbe, aki megemlítette hogy épp vizsgára készül, mert a gyöngyösi föiskolára jár levelezö szakon. Tényleg, nahát, a barátnöm is odajárt. Amikor elkotyogta a nevem, a nö szeme kikerekedett - ezt nem hiszem el, itt vannak nálam a jegyzetei, abból készülök. Én meg alig akartam elhinni mikor elmesélte.

Valahányszor edzeni megyek mindig eszembe jut milyen lenne csoportot vezetni. Tudom, hogy nagyon sok futós, gyaloglós, nordic walkingos csoport van országszerte gyógyult és aktív rákbetegeknek. Próbálják felhívni a figyelmet a rendszeres mozgás fontosságára, az aktív életre, a regenerációra... stb stb. De ezek a csoportok sokkal többröl szólnak. Olyan lelki eröt merítenek a tagok egymásból, a sorstársakból, amit máshol nem tudnának "beszerezni".

Én álmodozok arról, hogy van egy ilyen csoportom.

Eredetileg tanítanin szerettem volna. De sose volt türelmem a gyerekekhez. Aztán kiderült, hogy a felnöttekhez sincs türelmem. Ezt a tanítósdit mégsem tudtam elengedni. Mindig ott maradt valahol a kisagyam mélyén a gondolat, hogy egyszer majd én is továbbadok valamit.

Amikor megszületett a lányom, akkor a tanitási vágy alább hagyott. Akkor már úgy voltam vele, van itt valaki, egy kis emberke, akinek talán tudok valamit továbbadni, valamit tanítani. Söt, kell. A szülönek feladata, hogy tanítson, neveljen. A lányom már elmúlt 5 éves, és én minden nap úgy érzem kudarcot vallottam mint szülö, mint anya, mint tanító, mint nevelö.

Kapaszkodok abba a gondolatba, hogy egy felnött csoporttal talán müködne. De túl nagy a felelösség. Én félek a felelösségtöl. Sokszor érzem magam nagyon nyomorultul, dühös, elkeseredett ingerült vagyok olyankor. Hogy állhatnék ki egy csoprt elé, motiválni, inspirálni, mikor épp a pokolba kívánok mindent és mindenkit beleértve saját magamat is?? Itt megállok az álmodozásban, elmosolyodok és azt gondolom, jóvanezígy - elég nekem egy nem létezö csoport gondolata, abból nem lehet baj.