40 évig éltem büntudattal. Sokat boncolgattam különbözö módszerekkel hogy vajon honnan jön ez a "bocs hogy élek" mentalitás, az állandó büntudat, önmarcangolás, önbüntetés... stb. Van is elmélet. Ami akár igaz is lehet. És ez tök jó. Ez segit abban, hogy levetközzem, letegyem ezt a csomagot.

Az ujjaimon a bört például már hetek óta nem tépkedem. Ebben nyilván az is benne volt, hogy elég szarul voltam ahhoz, hogy még ehhez se legyen energiám. Most meg még tart a karácsonyi-újévi leállás a cégnél, az ovi is zárva van, sehova sem kell sietni, így a stresz is sokkal kevesebb.

Az önbüntetésnek ez a formája nálam elég durva volt. Sehova nem mentem egy tekercs leukoplast nélkül, mert bárhol bármikor képes voltam úgy széttépkedni az ujjaimon a körömágybört, hogy dölt belöle a vér. Munkahelyen simán összevéreztem fontos papírokat , meg ilyesmi. Nem vagyok rá büszke.

Sokat dolgoztam azon, hogy ezt kitakarítsam magamból. Ennek a munkának még nem értem a végére.

Van még dolgom böven. Próbálok segítö könyveket olvasni. Pál Feri atya elöadásait néztem meg a youtube-on. És nagyon sokat gondolkodom, elemzem magam. Próbálok kívülröl magamra nézni. Nem könnyü. Sokszor fájdalmas is belátni, bevallani a gyengeségeim.

Kamaszként nem szerettem magam. (Mondjuk késöbb sem) De akkor kifejezetten utáltam tükörbe nézni. Pláne hiányos öltözetben. Ennek ellenére egy idö után úgy döntöttem nem jó stratégia homokba dugni a fejem. Inkább pont ellenkezöleg. Apukámmal felrakattam egy egész alakos tükröt a szobám falára és idönként odaálltam bugyiban, majd késöbb meztelenül is. Szembe akartam nézni a félelmeimmel.

Ezt a módszert késöbb is sokszor alkalmaztam. Nem elfordulni, hanem szembenézni a félelmekkel. Nekem bevált.

Vannak amiket el kell engedni, mert nincs értelme. De vannak dolgok amikkel szembe kell nézni, amik elöl nem lehet elfutni.