Egy ideje már, úgy 10 éve talán, él bennem a késztetés hogy szeretnék valami nyomot hagyni magam után. Hülyeség tudom. De akkor is. Egyszercsak már nem leszek, és köddé válik minden, eltünök mintha sosem lettem volna. Ez valahogy ijesztönek tünik. Balga módon ráadásul vila´graszóló, rendkívüli egyéniségekhez mérem a magam kis nyomorult életét.

Azt mondják az ember mindaddig él, míg van aki emlékszik rá. Az emlékezéshez viszont kell valami kézzel fogható ami fentartja, megörzi az emlékeket. Talán ezért kezdtem el fényképalbumokat késziteni. Megörizni a pillanatokat.

És valahol ez húzódik meg a hímzés mögött is. Elkészítem, elajándékozom, és talán akkor is ott lesz valahol valaki falán, használati tárgyai között amikor én már nem leszek.

De szeretnék ettöl sokkal többet.

Szeretnék híres lenni? Azt hiszem igen.

Közben meg próbálok annyira elbújni amennyire csak lehet.

Nem, nem is híres szeretnék lenni. Sokkal inkább adni szeretnék valamit. Továbbadni abból amit én is kaptam.

Mint abban a nagyon megindító, filmdrámában, A jövö kezdete Kevin Spacey és Haley Joel Osment föszereplésével.

A történet szerint egy a diákok azt a feladatot kapják, találjanak ki valami ami jobbá teszi a világot. Trevor nagyon komolyan veszi a feladatot és ki is talál egy rendkívül egyszerü de nagyszerü lánc játékot - ö segít 3 embernek, akik cserébe tovább segítenek szintén 3 embernek, és így tovább. A film vége nem felhötlen happy end sajnos, pedig milyen szép is lenne. És mégis nagyon felemelö.

Ezen a gondolaton alapszik az a könyv is amit épp nemrég fejeztem be. A ´cime: A második életed akkor kezdödöik amikor megérted hogy csak egy van.

Fiatalon folyton azzal voltam elfoglalva, hogyan tudnám a szüleimnek megköszönni, visszaadni, meghálálni mindazt amit értem tettek. A sok lemondást, küzdést, szeretetet, törödést. Rendkívüli módon, erön felül törtem magam, hogy jó legyek, hogy minél kevesebb gondot okozzak, minél többet adjak vissza tettekben és anyagiakban egyaránt.

Ez annyira extrém volt idönként, hogy amikor úgy érezetem túl sok gondot okozok a szüleimnek, azért akartam öngyilkos lenni, hogy megszabaduljanak tölem, a gondoktól, és az életbiztosításomból profitáljanak. Agyrém! Totális agyrém!!

EGy kedves barátom azt mondta erre nekem, hogy a szülöi szeretet és törödést nem a szüleinknek nem "visszafizetnünk" hanem továbbadni a gyermekünknek. Akkor még nem értettem ezt a gondolato. Nem akartam gyereket, és értelmezhetetlen volt számomra ez az elképzelés. Ma már értem.

Idöközben a szüleimet is kritikusabb szemmel nézem. Felnöve, elszakadva, távolabbról, más perspektívából visszanézve a gyerekkoromra megfogalmozódak bennem kritikák, harag, düh, elkeseredés, hibáztatás, vádaskodás.., sok sok negativ érzelem, amiket korábban teljesen elfolytottam, nem ismertem, nem engedtem meg magamnak. Sokáig nagoyn sokaig tartott mire ezeket valamelyest feldolgoztam. Amikor magam is szülövé váltam akkor sokminden átrendezödött, átértékelödött. De még mindig nem értem a folyamat végére. Talán nem is fogok. Az élet örök tanulás, fejlödés. Legalábbis ideális esetben.

És az élet körforgás. A segítséget nem mindig tudjuk annak visszaadni akitöl kaptuk. Adjuk hát tovább.

Nagyon tisztelem azokat akik egy nehéz élethelyzetböl tanulva késöbb az adott területen lesznek önkéntesek, vagy vállalnak fel valamilyen segítö tevékenységet. Mindig láttam a helyi ujságban hogy van szívpárna varró összejövetel minden évben. Mellrákosoknak varrnak szív párnákat. Én botrányosan rondán varrok. De ez még nem lenne elegendö ok nem részt venni a történetben, ugyanis pl. párna töltögetönek is lehet menni.

Aztán ugye elkezdtem a hope feliratokat hímezgetni és osztogatni. Ezt szeretném folytatni, de valahogy úgy hogy több haszna legyen. Eddig csak kihimeztem és papir keretbe tettem, amivel nem sokmindent lehet kezdeni. Most azon gondolkodom, milyen használati tárgyat tudnék kiegésziteni a "hope" hímzéseimmel, amit rák vagy más súlyos betegségben érintettek hasznosnak találnának. Mosakodókesztyükre , kistörölközökre, kis textil szatyrokra gondoltam. Kisebb dobozokra, amikben valamit tartani lehetne. Ilyesmi.

A rákterápiával kapcsolatos gondolataimat megpróbálom szavakba önteni, leírni, söt képekben, videokban kifejezni, Tudom, tudom  , ez már lerágott csont. De szerintem én találtam egy olyan rést amit még nem csinált senki. Az én stilusom a "dalban mondom el". A zenei szövegekben már ott van minden, az is amire nincsenek szavak. Nálam sokkal tehetségesebbek már megírták, elénekelték, eljátszották... miért ne használhatnám fel valami jóra, eröt adóra.

A minap láttam egy riport müsort Sting-röl. Mindig is csodálatos és fantasztikus embernek tartottam, a maga szerénységével és egyszerüségével. De ez a riport méginkább lenyügözött. Egy ember aki már évtizedekkel ezelött örökre beírta magát a zenetörténelembe és az emberek szívébe, és mégis mind a mai napig azt keresi hol, kitöl hogyan mit tanulhat, hogyan fejlödhet, változhat, mit tehet másokért. Nem fél más nagyszerü zenészekkel összeállni, együtt gondolkodni és valami teljesen újat alkotni. Nem fél szót emelni az elesettekért, a pusztuló környezetért. Kész jóra fordítani, jóra használni az ismertségét, a kapcsolatait, a hangját. Igazi példakép.

Persze hol vagyok én ahhoz, hogy ilyen nagyságokhoz mérjem magam.

Közben meg lehet csak el kellene kezdeni. Nem halogatni, és nem azt mondani, hogy ugyan ki vagoyk én, mit tehetnék én.... hanem belátni hogy az óceán is vízcseppekböl áll, és a vízcseppek is képesek meghatározó tömeggé nöni. És lehet hogy nem is a tömeg a lényeg, hanem csak az az egyetlen csepp.

Mert

"Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelented magát a világot."

Lehet hogy nem is kell tömegeknek emlékezniük rám, elég ha egyvalaki jó szívvel emlékszik majd rám. Valaki akiért olyat teszek amit senki más nem. És ehhez nem is biztos hogy ismernie kell. Ismeretlenül is segithetek, Pl a hope himzéseimmel. Nem marad majd fenn az örökkévalóságnak, de talán elindít egy folyamatot, reményt és eröt ad valakinek, aki ezzel túlél és valami nagyszerüre hivatott.

Láttam egy filmet amiben egy orvosnö és az egyik beteg férje egy zord viharban valahogy összesodródik. EGy különleges éjszaka a címe Julie Andrews (A muzsika hangja) föszereplésével.

A történetben az idös doktornönek nem született gyermeke. Viszont nagyszerü gyermekgyógyász lett belöle. Idös korára azonban még mindig nem tudta elengedni, hogy nem születhetett gyermeke, És akkor egy idegen azt mondja neki, lehet hogy az ö sorsa nem abban teljesedik ki hogy gyermeket szül, hanem abban, hogy megment egy gyermeket, aki talán késöbb feltalálja a rák ellenszerét.

Egyetlen élet sem céltalan.

Az én életem sem az. Még akkor sem, ha esetleg most még nem tudom, vagy nem látom mi a hasznom ebben a világban.