Mai napig meg van nekem az Óz a nagy varázsló bakelit lemezen. Gyerekként rongyosra hallgattuk. Szerettem. A filmet is többször láttam. Csak nemrégiben olvastam róla, hogy a föszerepet játszó szegény Judy Garland mennyit szenvedett. Azóta nehezen veszem rá magam hogy újra nézzem. Pedig a film értékéböl és az ö nagyszerü alakításából ez nem vesz el.

A történet karakterei egytöl egyig - nyilván a gonosz nyugati boszorkány és a nyugerek kivételével - rendkívül szerethetö figurák. A maguk emberi gyengeségeivel pont hogy azonosulhatunk velük.

Nekem mégis Toto kutya volt a kedvencem. Akinek szerintem méltatlanul kevés szerep jut. :-) Na jó tudom hogy nem róla szól ez az egész.

DE azt végképp nem gondoltam volna, hogy egyszer még a bádogemberrel fogok a leginkább azonosulni. Azzal a bádogemberrel, aki az erdöben álldogállt berozsdásodva és nem bírt megmozdulni.

Így hat rám a reuma is. Azzal a különbséggel hogy nekem nem kell megvárnom míg erre jön Dorothy, egyelöre az is elég ha mozgásban maradok. A kímélö pihenés nem megoldás. Attól csak berozsdásodok, bemerevedek és csak rosszabb lesz. Ha viszont minden nap adok egy kis "kenést" az ízületeimnek, akkor az sokat segít abban, hogy holnap is fel bírjak kelni és el tudjak indulni.

Közben arról álmodok, hogy valahol a szivárványonn túl, de még ezen a világon létezik egy hely, egy dimenzió, ahol nincs fájdalom. Ahol nincs szenvedés. Sem nekem, sem másnak.